Most, gyakorlatilag az adást követően két hónappal jutottam el odáig, hogy meg tudtam nézni a CMT (Country Music Television) 2010-es díjátadóját, itt-ott persze belepörgetve. Azonnal felkaptam a fejem LeeAn Rimes, Swingin című dalára. Egyrészt kedvelem a hölgyemény hangját, másrészről egy elég jó kis pörgős dalocskát adott elő. Alaposabban odafigyelve, nagyon ismerősnek tűnt, szinte mindenki a színpadon. Sajnos a YouTube nem hagyja, hogy az “élő” műsorból kivágott számot megosszam, de a hivatalos videóban is ugyanazok (is) szerepelnek.

Tegnap megnéztük a SALT címen futó filmet, jó alaposan.

Finoman szólva nem voltam tőle nagyon elragadtatva, de ez mostanában lassan már megszokott, ha moziba megyek. Ismét egy olyan film, ahol sok mindent feláldoztak amiatt, folytatást lehessen hozzá csinálni.

Az egész film úgy kezdődik, mint a Die Another Day észak koreai kihallgatásos jelenete, csak itt éppen A meglehetősen rosszul kinéző Angelina Jolie-t kínozzák lelkesen a koreaiak. Később kiderül, hogy főhősnőnk, nem (csak) a kínzás miatt néz ki ramatyul. 35 éves létére, kb. 10 évvel öregebbnek tűnik az arca és még így is lehet, hogy tele volt botox-al, mert a film teljes időtartama alatt max. három érzelmet tudott előállítani a mimikai izmaival. Ebből az egyik az erőlködés volt, hogy valami érzelmet próbáljon kifejezni.

A történet eléggé sablonos és ahogy beindul a cselekmény sejteni lehet a “nagy fordulatot”, de azért végig lehet nézni. A flashback-ek teljesen feleslegesek. Mivel a főszereplő nem játszik el semmilyen érzelmet hitelesen, ezért az érzelmi húrok pengetése, felesleges időhúzásnak tűnik.

Az akciójelenetek egy része látványos, de sok egyéb mellett, nagyon logikátlan volt, hogy éppen mikor is használták az ügynökök a fegyverüket. Amikor Só ügynök éppen egy tartálykocsi tetején menekül, simán rátáraznak egy pisztolyból, pedig a Krúdy féle Álmoskönyv szerint a 9mm-es lövedék és a tartálykocsi rossz párosítás.

A közelharcok a felvétel szempontjából is közelharcok, mivel mindent fél méterről mutatnak. Ennek következményeként, nagyon dinamikussá (vagy kapkodóvá?) válnak a képek és meg lehetett spórolni rengeteg koreográfiát.

A történet egyébként tele van logikai buktatókkal és ezek egy része, már a film nézése közben is idegesítő egy cseppet, nem csak hazafelé ugrik be.

5,5/10

Szombat este Kri és tmt társaságában megtekintettük “Az utolsó léghajlító” című alkotást a MOM-ban.

Bár ne tettük volna…

Na jó ennél azért egy csöppet bővebben. A történet laza másfeles sorközzel, elférne egy A4-es oldalon. Nem ezé a filmé hanem a tervezett teljes trilógiáé. A kezdet kezdetén, két “vízhajlító” törzsbeli főhősünk, kiemel egy hatalmas vízgömböt a befagyott óceánból. Annak ellenére, hogy a vízgömb, másodpercenként a Duna vízhozamával vetekedő mennyiségű folyadékot veszít a mérete, valahogy mégsem akar csökkenni. Persze nem dokumentumfilmet nézünk, de a CGI-t nem azért találták fel, hogy teljesen egyértelmű marhaságokat rajzolgassanak vele.

A történetnél, már csak a cselekményt előre vivő (na jó egy kicsit nagyzoltam) párbeszédek a fájdalmasabbak, nem gyerekekre, hanem értelmi fogyatékosokra vannak méretezve. Ami még tragikusabbá teszi a dolgot az, hogy mi feliratosan néztük a filmet és az eredeti angol szöveg is harmat gyenge, nem csak a szinkronnal van baj, amit rommá gyaláznak a magyar fórumokon.

A gyerekszereplők új értelmet adtak az “alkalmatlan” kifejezésnek. Főhősünkhöz képest Steven Seagal egy kimondott Laurence Oliver, vagy Humphrey Bogart, tetszés szerint. A vízhajlító lány karaktere, pedig olyan szinten idegesítő, hogy roppant nehéz elviselni. Amikor a főhős közli, hogy akkor most neki meditálnia kell egy csendes spirituális helyen és éppen lemegy alfába a leányzó azonnal valami roppant fontosat akar neki mondani és nekiáll szólongatni, kb. “Béla figyejjé, má’ ide!” szinten. Ezen már azért rendesen morgott a közönség.

Iszonyat vontatottá teszi a filmet az is, hogy minden egyes 2 másodperces “hajlítás” effekt előtt 2 percet tai-chi-znak, gondolom valami kínai lobby szponzorálta a filmet. és egymás után nyílnak majd az iskolák, ahol ezeket a mozdulatokat lehet majd tanulni.

Üres óráimban, szépen az elejétől nekiálltam megnézni, egyik kedvenc “féltudományos” ismeretterjesztő sorozatomat a Penn & Teller Bullshit-et. A hetedik évadban a 2012-es világvégéről szóló részben találtam ezt a gyöngyszemet:

Természetesen R.I.P. Gary Coleman. Már nem tudja megsemmisíteni a Földet

Miután az argentin filmfesztivál reklámján (lásd előző post) visítva röhögtem, íme egy másik, hasonló témában.

Kicsit több mint három évvel ezelőtt írtam a So You Think You Can Dance, harmadik évadja kapcsán Bryan Gaynorról.

A jóember most ismét feltűnt a versenyben. Megint jelentkezett, megint kiesett a koreográfia körben, de a producerek adtak egy lehetőséget neki és két társának, hogy néhány tízmillió néző előtt megmutassák, hogy mit tudnak. Hát ezt tudják:

Aki lusta visszaolvasni, annak kedvéért közlöm, hogy a középső srác, gyakorlatilag nyomorék, egy fejlődési rendellenesség miatt és ennek ellenére “dolgozik”, fejlődik évek óta a tánc területen. Mindezek mellett egyetemre jár (járt?) és folyamatosan “önmegvalósít”.

Régi “tartozásomat” pótoltam, amikor ma megnéztem a War of the Worlds 2005-ös verzióját. Nem kellett volna…

Bővebben kifejtve a kislányt játszó, azaz inkább artikulátlanul sikító Dakota Fanning, nyugodtan kaphatott volna egy “a filmtörténelem legidegesítőbb mellékszereplője” Oscart, mer egyszerűen kibírhatatlan volt, amit művelt. Folyamatosan drukkoltam, hogy az idegenek egy kósza halálsugara végre dezintegrálja, de sajnos ez a jelenet elmaradt.

A film egyébként IMHO elég gyengécskére sikeredett és tele volt bosszantóan illogikus megoldásokkal az igazi “Spielberges” befejezésről nem is beszélve. Óriási jóindulattal, maximum 4/10-re értékelem az egyébként színvonalas vizuális effektek miatt.

Jelenlegi kedvenc nyomozós sorozatom egyik epizódja a következő felvezetéssel kezdődött:

Aki látta a Firefly című sorozatot, vagy a Serenity című filmet, az tudja, hogy ez miért roppant vicces.