Akinek bírja a gépe, “kötelező” full HD felbontásban és teljes képernyőn nézni!

Régebben nekik volt az a szenzációs futópados videoklipjük.
http://www.youtube.com/watch?v=QaRfxjcpYvM

Egyébként a napokban néztem meg újra a két klasszikus CGI filmet a Tron-t és az Utolsó csillagharcost…

“Brittany Murphy vasárnap reggel szívmegállás következtében elhunyt – jelentette a TMZ. A színésznő Los Angeles-i otthonához nyolc órakor hívták ki a mentőket. A TMZ forrásai szerint Murphy édesanyja a zuhany alatt talált rá a lányára eszméletlen állapotban. A helyszínre érkező mentősök szívmegállást diagnosztizáltak, megpróbálták újraéleszteni, de a színésznő szervezete nem reagált az újraélesztési kísérletekre. A Cedars-Sinai kórházba érkezése után nem sokkal Murphy-t halottnak nyilvánították. 32 éves volt.”

Nagyon sajnálom, jó színésznő volt. Az Észvesztőben figyeltem fel rá először, ha jól emlékszem.

Érdekesen kavarognak bennem a gondolatok ezzel a filmmel kapcsolatban, ugyanis, ha nekiállok elemezni, gyakorlatilag csak rossz dolgokat tudok róla írni, ahogy ezt rögtön meg is fogom tenni. Mind emellett tuti, hogy még megnézem egyszer-kétszer moziban is és a DVD kiadás első tulajdonosai között lesz a helyem, ugyanis amikor éppen sikerült elvonatkoztatnom a film bosszantó hibáitól, akkor borzasztóan jól szórakoztam.

Rátérve a negatívumokra. A film világítása a szabadtéri jeleneteknél, egész egyszerűen botrányos. Borzasztó erős ellenfényben a szereplők “pereme” gyakorlatilag világít egy teljesen idióta színegyensúlyú háttér előtt. Csak remélni tudom, hogy az általunk látott kópia átírásával volt probléma és ezek a színek a DVD kiadáson a helyükön lesznek. Sokszor látszik, hogy a külső közeliek egy részét is stúdióban vették fel és a green box-ozás nem sikerült valami tökéletesen. Mivel ismertté vált, hogy leforgatott teljes számokat hagytak ki a filmből, gondolom utólag kellett egy-két összekötő jelenetet belepakolni.

Meryl Streep kimondottan jó a szerepben, de amikor öt percet fetreng egy kecskeól tetején, amiről mindenki az első pillanatban tudja, hogy be fog szakadni az egy kimondottan kínos öt perc. Annyira látványosan nem tud mit kezdeni magával, hogy ez a nem tudom mit tegyek, inkább nem is nézek oda érzés a nézőkre is átragad. Amanda Seyfried egész egyszerűen rossz, ez azért kínos, mert végső soron ő a másik főszereplője a filmnek. A vőlegényét alakító szépfiú harmatgyenge, szerencsére kevés szerep jutott neki. Az egész filmen nagyon látszik, hogy egy színpadi rendező első filmje és sajnos nem egy Orson Welles-el van dolgunk, aki elsőre egy Aranypolgárt alkotott. A hölgy egyáltalán nem tud élni a lehetőségeivel, azaz inkább visszaél vele, mert kihasználja, hogy végre nem messziről (a színpadi nézőtérről) látják a színészeit, ezért zavaróan sok közelit használ.

Mindezek mellett a három pasi (Brosnan, Firth, Skarsgard) telitalálat, a hangszerelések ABBA módra zseniálisak, Meryl Streep és “barátnői” szintén nagyon jók, meg úgy egyáltalán 109 perc felhőtlen szórakozás, aztán vigyorogva távozás a moziból.

Az ősz/tél általam egyik leginkább várt filmje, bizony bollywood-ból érkezik, bár az alkotást nem kisebb cég, mint a Warner vette szárnyai alá a nemzetközi forgalmazás tekintetében.

Október 24.-én a fény (mécsesek) ünnepén, ami talán a legnagyobb indiai ünnep mutatják be világszerte a Chandni Chowk to China című, akciómusicalvígjátékot. A történet dióhéjban annyi, hogy egy egyszerű indiai szakácsban, néhány kínai egy népi hős reinkarnációját véli felfedezni és elviszik magukkal Kínába, hogy a “hős” védelmezze meg a falujukat.

Az igencsak rövidre sikeredett előzetesből, annyi azért megállapítható, hogy lesz ebben a filmben minden, mi szem-szájnak ingere, azaz indiai részről, jól sikerült humoros karakterek, táncok és persze hongkongi részről a megfelelő számú repülő köpenyes ember és a hangeffektek!

Már elég rég be akartam pakolni a blogba, ezeket a videókat, de valahogy mindig lemaradtak. Sok minden miatt kedvelem nagyon ezt a dalt, de a számtalan ok közül kiemelkedik a hangszerelés. A tulajdonképpen nem túlságosan bonyolult dallamvezetést teljesen drámaivá teszi a vonós szekció és a fúvósok belépése is nagyon-nagyon ott van a helyén. Kissé James Bond-osat fújnak, nem???

Íme az eredeti felvétel, úgy 1967 tájékáról.

A Nancy Sinatra mellett feltűnő bajszos, kissé taxis hiénára hasonlító illető a tavaly elhunyt Lee Hazlewood, akinek a neve talán így elsőre nem mond túlságosan sokat, de rengeteg ismert sláger fűződik a nevéhez, leginkább szerzőként, de akár előadóként is.

Ő írta Nancy Sinatrának többek között a blogban már szereplő These Boots Are Made For Walkin’ című számot, de a papának Frank-nek is írt dalokat.

Egy tavalyi német filmhez elkészítették ennek a számnak a feldolgozását, ami véleményem szerint nagyon jól sikerült. A férfi énekes, Ville Valo telitalálat és Natalia Avelon hangja és megjelenése is tökéletes. A számomra fontos hangszerelés, szerencsére szinte érintetlenül maradt, illetve nagyon jól sikerült.

A lengyel származású Natalia Avelon egyébként a zenét felhasználó Das Wilde Leben című film főszereplője, aki a hatvanas évek egyik német szexszimbólumának és a szélső balos lázadások aktív résztvevőjének Uschi Obermayernek az életét hivatott a vetítővásznon életre kelteni. Mint a klipbe bevágott filmrészletekből is látszik a szexszimbólum résszel nem volt különösebb problémája, de a filmet nem képes elvinni az alakja, illetve az, hogy ezt az alakot a film szinte összes belső jelenetében meztelenül láthatjuk.

Nem tudom, hogy a németeknél, hogyan fér a “vígjáték” genre-ba ez a film, de ha feltételezzük, hogy a németeknek igen sajátos humoruk van és tényleg képesek ezen a filmen vihogni, akkor is marad a nyers valóság, hogy a film, szinte nézhetetlenül rossz. Koncepciótlan, jó néhány helyen erősen túljátszott, össze-vissza vágott, szerintem fércmunka. Meg aztán van egy érdekes kicsengése annak, hogy “életrajzi” filmet forgatnak valakiről, akinek az a legnagyobb tette, hogy őt volt a világ első “groupie”-ja.

A két dolog ami menti a szinte menthetetlent a főszereplő és ez a dal.

86 éves korában, szívroham következtében elhunyt Cyd Charisse, a film musicalek hőskorának egyik legszebb és legtehetségesebb táncosnője.

(70 éves korában a Grand Hotel, Broadway musical verziójában)
Legtöbben talán a Singin’ in the Rain-ben látható “Broadway Melody Ballet”-ből emlékezhetünk rá.

Hat éves korában kezdett el táncolni, 12 évesen már orosz balettmesterektől tanul, majd 14 évesen tagja is lesz a Monte Carlo-i Orosz Balett-nek, “természetesen” a nevét a feladathoz igazítva Felia Siderova néven. Ezzel a társulattal turnézik Amerika és Európa szerte, majd a második világháború kitörésekor visszaköltözik Los Angelesbe.

Hamarosan MGM musicalekben szerepel táncosként, prózai szereprészlet nélkül. A már említett Singin’ in the Rain-ben is „néma” szerepe van. Áttörést a Band Wagon című film jelent számára, ahol az öt főszereplő egyikét alakítja Fred Astaire partnereként. Ebben a filmben található a Dancing in the Dark jelenet, melyet a későbbiekben a legkedvesebb táncaként említett..

A későbbiekben Gene Kelly több filmjéhez is partnernek kéri fel, majd prózai szerepeket is kap, sőt a kilencvenes években színpadon is nagy sikerrel mutatkozik be.

A Guiness -féle rekordok könyve szerint az ő lábai „értek a legtöbbet”, egyes adatok szerint 2, más források szerint 5 millió dollárra biztosította őket az MGM az ötvenes években, melynek mai értéke, már tényleg csillagászati összeg.

Azt hiszem ezek a lábak tényleg megértek ennyit.

Miután láttam, hogy jó néhányan érkeztek a napokban a blogomra a Sörgyári Capricco keresési feltétel következtében és csak egy régebbi bejegyzésbe ütköztek, de láttam, hogy nem azt az infót keresték, íme a szükséges információ.

A MOKÉP által most kiadott Sörgyári Capricco DVD-n az előzetes rémhírekkel szemben, igenis a régi zseniális magyar szinkron található, Kern Andrással, Pepin sógor hangjaként! HURRÁ!

Mondjuk eredeti hangsáv és felirat nincs rajta és az átírt kópia elég gyenge minőségű, de ez a hihetetlenül bájos film így is hatásos. Ősszehasonlításképp itt van ugyanaz a részlet, mint a régi postban a VHS-ről digitalizált.

Kri, Miki és Gábor társaságában vasárnap megnéztem a régóta várt Cloverfield című szörnyfilmet.
A film nekem nagyon bejött, bár vághatták volna egy kicsit rövidebbre, teljesen feleslegesek voltak benne a sematikus, semmitmondó párbeszédek. Egy ilyen filmtől az ember értelmetlen erőszakot és jó effekteket vár, elvégre a műfaj “szörnyfilm”, vagy mi a szösz.

Anno a Blair Witch Project nagyon nem jött be, elvégre csak azért, mert kézikameráznak, még nem lesz automatikusan jó a film, sőt esetünkben annó egy kimondott ócska filmet hoztak össze. A Cloverfield, azonban más, itt IMHO kimondottan jó működött ez a dolog. Megjegyzem a mögöttem ülő párocska a film 15. percében az események felpörgése előtt, durván anyázott, hogy ez egy ilyen “rángatózós” film. Miért nem néz meg egy trailert az ilyen?

Jó, ha az ember ismeri az ugyanilyen genre alá tartozó klasszikus filmeket (Them!, It Came from Beneath the Sea, stb.), nem kell, hogy felesleges elvárásokkal üljön be valaki a filmre. Ez egy kötött müfaj. Az ötvenes évek óta ezek a filmek így néznek ki:

Idill, szereplők bemutatása – feltűnik a szörny, megkezdődik a rombolás – sikoltozó menekülő tömeg, megfelelő mennyiségű Oh My God kiáltásokkal – néhány ember halála közeliben, de nem részletesen mutatva, inkább a sikoltozás/hörgés a lényeg – még látványosabb rombolás – feltűnik a rendőrség/katonaság – lőnek mint állat – győznek az emberek, vagy győz a szörny.

Honnan jött, miért jött a szörny nem érdekel senkit és nem is kell, hogy érdekeljen. Így egy kicsit Lovecraftosabb lehet kár, hogy ezt a végén elcseszik a szörnyről készült közelikkel a “misztikumot”, innentől kezdve ez is csak egy szörny a sok közül.

Még minimum egyszer megnézem moziban, mert a megfelelő hatáshoz kell a nagy kép és a hozzá illő hangerőt itthon nem tudom előállítani, mert feljelentenének a szomszédok.