Nightwish
Tegnap este a Papp László Sportarénában, óriási koncertet adott a Nightwish!!!
Szépen időben megérkeztünk, majd azonnal meg is tudtuk, hogy két előzenekar is lesz a fő attrakció előtt, amitől kissé elkeseredtünk, de utólag bevallhatom, nem volt baj, hogy végighallgattuk ezt a két bandát. Az elő csapat EKLIPSE néven futott, és a “szokásos” négy lány álljon össze vonóshangszerekkel, erős backing track-ekkel és látványosan húzzuk-vonjuk a hangszereket receptre készült, de nem volt semmi baj velük. A Lady Gaga feldolgozásuk még belefért az “atmoszférába”, de a Keresztapa zenéje, mondjuk már erősen nem illett az alkalomhoz.
Utánuk jött a Battle Beast nevű finn kőkemény, kőegyszerű Heavy/Power Metal banda. Itt most a kőegyszerűség, akár dicséretnek is felfogható. Mindenféle sallangtól mentesen visszatértek a jó öreg bevált alapokhoz és emellé az énekesnőjük (a hangja alapján meg voltam róla győződve, hogy pasi), egyszerűen zseniális volt. A most ide bepakolt számuk,messze nem a legjobb, volt, de ezen a videón, legalább látni lehet a “jelenség” kategóriába tartozó énekesnőt is.
Ezt a stílust, nagyon jól kitalálták néhány évtizeddel ezelőtt. Ha valaki tud zenélni és be tudnak szerezni egy ilyen brutális hangú énekest, nem kell piszkálni az alapokat, tessék szépen stílusban maradni, úgy az igazi. A koncert közönségének “idősebbik” örökifjú része heves helyeslő bólogatással reagált a banda produkciójára. Vagy az egy kicsit öreges headbangelés lett volna? 
Ahogy haladtunk előre az időben a színpadra és környékére felpakolt technikából egyre többet üzemeltek be, így izgalommal vártam, hogy a Nightwish vizuálisan milyen előadást fog produkálni. Nem csalódtam. A színpad fölé helyezett kijelzőn zseniális animációkkal támasztották alá a zenét. Leginkább a körhintás részeknél, teljesen térhatás élményt nyújtott az egész. Persze a lényeg nem a látványon, hanem a “hallmányon” volt, azaz a zenén.
A koncert szerintem nagyon jól szólt és kellően hangos is volt, még a csarnok távolabbi részeiben is. Az új album (Imaginaerum), egyes kritikusok szerint a Nightwish legjobb anyaga. Én nem biztos, hogy ezzel egyetértek, azt viszont elismerem, hogy talán a leginkább “slágeresebb” albumról van szó. Köszönhető ez annak, hogy a billenytűs és zeneszerző szerepkört betöltő Tuomas Holopainen IMHO megpróbált alkalmazkodni a zenekar új énekesnőjének egészen más adottságaihoz, mint amire az előző énekesnőnél számíthattak. Az “új” énekesnő, természetesen a valóságban már öt éve énekel a zenekarral, de lehessek annyira szentimentális, hogy nekem ő mindig az “új” lesz, az “igazi” pedig Tarja Turunen.
Most pedig szigorúan magánvélemény következik, nem szeretnék “vallásháborút” kirobbantani az esetleg erre tévedő Nightwish rajongókkal. Természetesen érdekel bárki véleménye és szívesen elolvasom, meghallgatom, de ez az én véleményem, az pedig az övé. Én sem akarom meggyőzni róla, hogy nekem van igazam, ezt elvárom fordítva is. E kis bevezető után a lényegre térve, sajnos annak ellenére, hogy a zenekar mindent megtett a dalok megfelelő formálásával és egyebekkel, hogy ez ne legyen feltűnő a banda, szinte egyetlen gyengébb pontja, még mindig Anette Olzon, az “új” énekesnő. Önmagában nem lenne vele és a hangjával semmi gond, ha a korábbi zenekaraival követett, inkább popzenei vonalat folytatná, sőt ott kimondottan kellemes lenne az a másfél oktáv amiben jól boldogul, de egy ilyen IMHO világklasszis zenekarhoz, ez bizony kevés. Már a harmadik számnál elfáradt a hangja és néha olyan énektechnikai segédmegoldásokkal tudott csak boldogulni, melyeket a gondos hangmérnökök a stúdióanyagokból ügyesen eltávolítottak. Nekem hatalmas volt a kontraszt az ő hangja és a basszusgitáros Marco Hietala hangja között, aki (szerencsére) igen sokszor kisegítette a hölgyeményt és belépett, egy kicsit erősíteni a dinamikát. Nem véletlen, hogy az új lemezanyagon jóval több ének lehetőség jutott neki. Félreértés ne essék, Anette hangja, igen sok, kimondottan neki írt számban az adott korlátok között szép és kellemes volt, csak egy ilyen koncertre, nem biztos, hogy ez kell.
A kis kritikai kitérő után ismét szeretném leszögezni, hogy a koncert iszonyat jó volt, hatalmas élményt nyújtott és bármikor szívesen megyek egy következő Nightwish koncertre.
3 Comments
Other Links to this Post
RSS feed for comments on this post. TrackBack URI
By Wágner B. György, 2012.05.02. @ 12:36:27
Szinte teljesen egyetértek. Az előzenekarok: a 4 lány volt a jobb – Nightwishhez passzentabb -, de a Keresztapánál azért én is feljajdultam. (Amúgyis meg lehet kergetni azzal a giccsel.) Ez a Csataszörny elmaradhatott volna – semmi eredetiség nem volt benne -, de tény, hogy az énekesnője remek! Dobosa viszont oly ellenszenves, hipererősen öntetszelgő pojáca, hogy kéne neki egy rendesebb nadrág meg agy.
A Battle Beastnél csak a szünetek alatti AC/DC volt unalmasabb (mindig utáltam ötlettelen, erőletett énekű semmijüket – de most ezt hagyjuk). A NW jó volt, Tuomas szerzői képességeit nagyon nagyra tartom. Még az olyan slágerekbe is, mint a Rémmese képes belevillantani remek “igazi” zenefoszlányokat (gondolok az első refrén utáni “kiállásnál” a mély fúvósra, vagy a 2., üstdobososnál az egészre), melyekkel belopja a minőséget a(z amúgy minőségi) kommerszbe és kimutatja igazi zenei “fogafehérjét”.
Anette nekem nagyon kellemes csalódás volt, abszolút nem volt Tarjahiányom, és szerintem is ezt az albumot hozzápasszintotta Tuomas. Nekem meglepően erőteljes és tiszta volt a hangja végig.
A lemez remekül változatos, a Slow Love is kiváló, nem sablon, mert T. hamóniailag visz bele spec. ízt.
Hanem Empu… Szegény. Szólistának hihetetlenül gyenge. Kísérni jó – “kétkezi” ritmusgitárosnak -, de amit gitárszólóként produkál (igen keveset), azzal csak megröhögtet. Midőn virgoncabb futam igényeltetett a NW muzsikájába, Tuomas volt kénytelen ujjsprintelni helyette. Dehogy kell malmsteeni öncélú technika! De eme Empurikus kriticizmusomban muszáj megjegyeznem, hogy ennyire tán senki nem lóg ki a világon zenekarból – alulról. (Elég, ha meghallgatjuk kicsinyke “szólóját” a Sleeping Sunban. Zömmel egyszerű megismétlése a dallamnak… Siralmas ötletnyomorúság.)
Na, abbahagyom, mert már eddig úgyse jut senki az olvasásban.
üdv: Wágner B. György:)
PS: a Dark Chest of Wonders révén ismertem és kedveltem meg aszonnal a NW-t igencsak megörülve, hogy végre akad színvonalas új az 1970-es évek dereka, a prog rock elhunyta óta.
By Ferenc Schnellbach, 2012.05.02. @ 23:45:56
Nem hallottam túlságosan sok koncertfelvételt a NW-től, csak két DVD-jük van meg, ezért nem tudom, hogy Empu általában, hogyan játszik a koncerteken, de most feltűnt, hogy sokszor megbicsaklott, még egyszerűbb esetekben is, de én ezt egy esetleges indiszponáltságnak tulajdonítottam. Hallottam én már Wagner operában az első felvonás után lecserélt férfi főszereplőt énekelni, aki egyébként kiváló énekes (egyébként nem hívták volna meg Bayreuth-ba), de aznap egyszerűen nem ment neki.
Természetesen végigolvastam amit írtál!
By Wágner B. György, 2012.05.04. @ 18:59:32
Heló! Megint én. Á, szerintem nem indiszponáltság, egyszerűen lustaság. Koncerten nehezebb a játék annak, ki nem ura hangszerének, hisz stúdióban nekidurálhatja magát 30-szor is, és lehet kozmetikázni technikával. De ez a szerencsétlen Empu a stúdió lemezeken is siralmas. Tényleg hallgasd meg a Sleeping Sunt. Lassú szám, nem kell nagy technika belejátszani vmi jót (Mark Knopfler 3 hanggal is varázst tud teremteni), de minimális melódiaszülési készség igen. Vegyük pl. a Deep Purple When a Blind Man Cries balladáját. Blackmore igen egyszerűt játszik benne, mégis remek. És persze messze nem a fődallamot ismétli meg. Igaz, ő sosem csak játszik, hanem mindig játszik VALAMIT. Ellentétben nagyon sokakkal, pl. Malmsteenel.
PS: Bár Blackmore-fan vagyok, nem kritikátlanul. A Smoke on the Watert pl. ki nem állhatom, annyira unalmas és primitív legendás riffje.
PS2: Szereted Wagnert? (mármint Richardot). Nem vagyunk sokan, bár nekem inkább csak a tetralógia nyitányai kedvenceim, főként a Siegfried. (Az istenek alkonya nem.)
üdv: wr:)