Az utóbbi napokat a fényképezés és az M42 (Orion-köd) “bűvkörében” töltöttem el. Történt ugyanis, hogy zfelleg kollégámmal, már túlságosan is sokat beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne valami asztrofotózással kapcsolatos próbálkozást végrehajtani, természetesen teljesen “konyhai” eszközökkel a hogyan csináljunk barackmagból atommagot 🙂 mintájára.
Szombat este, ezért felszerelkeztünk fényképezőgépeinkkel és Páty külterületén egy szántóföld szélén rendezkedtünk be.

Finoman szólva nem számítottunk túlságosan komoly eredményekre, ez inkább afféle kalibráció volt. Olyan képek készítése, melyek elemzéséből nekiállhatunk számolgatni, hogy mit és, hogyan rontottunk el, mit kellene legközelebb másként csinálni, stb.

Az égbolton egyértelműen jó célpontnak ígérkezett az Orion csillagkép, sok fényes, könnyen azonosítható csillaggal. Fotóállványokra gépek fel, célzás úgy kb., aztán exponálás.

Teljesen váratlanul ért bennünket, hogy a képen feltűnt valami kis pamacs foma az Orion “Kardjában”.

Belenagyítottunk a képbe és csodák-csodájára ott virított teljesen felismerhetően és a nagy távcsövek képei által sugallt színekben az M42, azaz az Orion-köd.

Finoman szólva örültünk az eredménynek, de természetesen mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez a kép azon kívül, hogy nekünk sokat számít nem igazán tartalmaz semmi értéket. Rosszul fókuszált, enyhén bemozdult, meg egyáltalán nem erre a célra készült eszközökkel állítottuk elő. Egy szóval, TETSZETT! 🙂

Az eredményen fellelkesülve hétfőre, egymástól teljesen függetlenül elhatároztuk, hogy valamilyen javulást szeretnénk a képek minőségében. Zfelleg egy olcsó távcsőben, én egy kevésbé olcsó “vezethető” állványban gondolkodtam, majd telefonos egyeztetés után együtt mentünk el a megfelelő szaküzletbe és szereztük be az alkatrészeket. Kissé későn, de még időben kiderült, hogy néhány apróság hiányzik ahhoz, hogy működőképessé tegyük a szerkezetet, de még egy boltlátogatás és kezünkben voltak az eszközök az első “komolyabb” próbához. Még az este összeszereltük az állvány a távcsövet és a fotózáshoz szükséges toldalékokat, majd irány a szabadba.

Az összeszerelés maradék része és az ún. pólusraállás kb. húsz perc időnket vitte még el, majd belenéztünk az olcsó távcsövünkbe és megállapítottuk, hogy hűb…meg! A keresőben az ég tele volt csillagokkal, teljesen tisztán lehetett látni az M42-t, a Plejádok (Fiastyúk) is nagyon szépen látszottak és hasonló élményekben részesített minket a kis eszköz még néhány percig. Ekkor azonban átszereltük fotografikus “észlelésre” a szerkezetet és becéloztuk a már ismert objektumunkat.

A teljes kép valahogy így sikerült

Ebből aztán még a helyszínen megtekintettük kiemelt részletként a lényeget a ködöt. Ez nem nagyított kép, ez az eredeti fotó 1:1-es részlete.

Bárki aki bepötyögi az M42-t a keresőbe találhat ennél klasszisokkal szebb képeket, de számunkra az adja ennek az értékét, hogy mi csináltuk.

Miközben a kijelölt szántóföld felé haladtunk beszélgettünk arról, hogy alapvetően szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy igaz már közel a nyugdíjkorhatárhoz, így vén fejjel, de meg tudunk valósítani olyan dolgokat, melyekről gyerek korunkban, csak álmodozhattunk. Mindketten jártunk csillagász szakkörbe, ahol akkor még a maiakhoz képest meglehetősen egyszerű műszerekkel történt az észlelés és valahogy titokban reménykedtünk benne, hogy egyszer csak nekünk is lesz olyan csoda dolgunk, mint pl. ekvatoriális szerelésű állvány, óragéppel…

Rengeteg idő telt el azóta és most itt van a kezünkben az eszköz. Arról persze volt egy kis nézeteltérésünk, hogy ennek most nagyon kell örülni, vagy csak egy kicsit kell örülni. Zfelleg azt az álláspontot képviselte, hogy egy kicsit kell örülni, hiszen mennyi időbe tellett, míg ezt a célt el tudtuk érni és van is időnk (na nem sok) ilyesmivel foglalkozni. Jobb lett volna, ha mindez hamarabb megtörtént volna. Én inkább az örüljünk nagyon pártján álltam, mert IMHO annak is lehetnek hátulütői, ha az ember álmai túl gyorsan válnak valóra.

Nemrég láttam egy dokumentumfilmet, melynek egy részlete, nagyon elgondolkodtatott ebben a témában. A film egyébként a nagy Fermat sejtésről, illetve a bizonyításáról szól. Maga a történet megérne egy önálló post-ot, de ennyire azért nem akarok elkalandozni. Csak annyit érdemes a történetemhez tudni, hogy egy olyan matematikai “sejtésről” van szó, melyet Fermat egy matematikai könyv margójára írt fel és közölte, hogy van rá egy csodás bizonyítása, de az nem fér ki a margóra. (“Cuius rei demonstrationem mirabilem sane detexi. Hanc marginis exiguitas non caperet.“) Ezt a bizonyítást, aztán több mint 350 évig nem is sikerült megtalálni, sőt a jelenleg rendelkezésre álló bizonyítás biztos, hogy nem lehetett Fermat eredeti megoldása, mert olyan matematikai módszereket használnak fel benne, melyek csak a XX. században jöttek létre.

Visszatérve az eredeti gondolatomhoz, a film elején nyilatkozik az az ember aki végül megoldotta ezt a hatalmas feladványt és ezzel beírta magát a matematika történetébe, majd a kamera előtt sírva fakad, amikor rájön és ki is mondja, hogy innen nincs tovább. Megoldotta a matematika egyik legnagyobb problémáját, itt áll 40-50 évesen és tudja, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló eredményre már semmilyen esélye nincs, irány a lejtmenet. Hihetetlen demoralizáló is lehet, ha az ember eléri a célját, főleg akkor, ha racionálisan tudja, hogy azzal összemérhető nagyságú cél, már nem létezik a számára.