Pénteken éppen kerékcipekedés közben (nem egyszerű dolog tűző napon, negyven fokban) kaptam egy telefont Manókapitánytól miszerint lenne-e kedvem megtekinteni vele este a Huligánok című filmet. Rövid töprengés és a határidőnapló fejben átpörgetése után igent mondtam (és ezúton is köszönöm a meghívást), majd folytattam az akciót, melynek keretében, így június vége felé, nyári gumik kerültek az autóra a könnyűfém felnikkel egyetemben.
Este jazztánc órája után felvettem Kri-t és nekiindultunk a West End-nek. Beszereztük a nélkülözhetetlen ropogtatnivalókat, majd irány a terem. A film csöppet gyengén idul, Elijah Wood a Gyűrűk urából megismert megszeppent tekintettel mered a világba, miközben éppen pakolja a cuccait, mert szép alaposan kirúgták a Harwardról a szobatársa jóvóltából. Az uniformizált nézésről eszembe jutott a Steven Seagal Emotion Chart és rögtön sokkal vidámabban néztem tovább a filmet. 🙂
Dicstelen távozása után főhősünk meglátogatja nővérét Londonban, ahol kissé erőltetett történések hatására odaérkezésének napján belecsöppen a West Ham United “cégének”, azaz a zúzós kemény magnak a kellős közepébe. Megjegyzem, hogy a nővért alakító Claire Forlani-nak nagy rajongója vagyok és ennek legfőbb oka nem igazán a színészi tehetsége, hanem a speciális szemállásának köszönhető “sírós” arckifejezése. Az valami egészen zseniális, ahogy “sírva” tud mosolyogni! Ha jól emlékszem csak miatta néztem meg a minden filmes rémálmomat százszorosan beteljesítő megagagyi Anitrust című fércművet.
Vissza a Hooligans-ra. A “firm”-be valo csatlakozástól kezdve a film kimondottan jó. A verekedéses jelenetek nélkülöznek mindenféle harcművészeti elemet, leginkább abban merülnek ki, hogy földre viszik az ellenfelet és péppé verik az illető arcát, mint ahogy az a valóságban is gyakrabban fordul elő, mint a Chuck Norris féle félköríves rúgások. A kaszkadőr koreográfus az operatőr és a vágó nagyon-nagyon korrekt munkát végzett. A “cégtagok” kicsit részletesebb bemutatása után, tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy megértjük az indítékaikat, még akkor is, ha módszereikkel nem is egészen tudunk azonosulni. Az angol színészek egyszerűen remekelnek és simán lejátszák főhősünket, aki azért meglepöen hitelesen tudja hozni ezt az igazán nem teljesen egy ilyen alkatú színészre kitalált szerepet.
Megkérek azonban mindenkit, hogy a film csúcspontját jelentő végső összecsapás kezdetekor csöndesen hagyja el a termet a többi nézőt nem zavarva, ugyanis az utolsó 10-15 percben a forgatókönyvíró és a rendező közös erővel meggyalázzák a korrekt iparosmunkának tekinthető addíg történt másfél órás erőfeszítésüket.
Most ún. spoiler következik, azaz konkrétan a film végéről írok néhány megjegyzést. Aki meg szeretné nézni a filmet az ne olvassa el, melynek igen egyszerű a megoldása, mert a következő mondatokat fehér alapra fehérrel írom. Aki ellenben el szeretné olvasni, az az egérrel jelölje ki a nem látható részt és láss csodát!!! 🙂
Legszívesebben a filmben látható erőszakos cselekedetek egyikére ragadtattam volna magam, amikor azt az iszonyatosan ostoba, elcsépelt klisét sütötték el ÚJRA ebben a filmben is, hogy a feszültség fokozása és a drámai szituáció tovább mélyítése miatt a főhős nővére a csecsemő korú gyermekével együtt nekiindul a végső összecsapás helyszíne felé. Hogy miért, az persze maradjon titok, mert nem igazán tudok használható ötletet alkotni arra, hogy mit is tehet a hölgy egy olyan helyszínen, ahol kb. száz megvadult szurkoló éppen ripityára veri egymást. Mondjuk az sem világos, hogy honnan tudta, hogy hova kell menni és még nem világosabb, hogy miért nem a rendőrséget küldte maga helyett?
A drámai csúcspont után jön a belőlem émelygéssel vegyes hányingert kiváltó “inner monolog” a főhős részéről, mely azért sajnos nem marad annyira “inner”, hogy ne hallanánk, hogy szépen elmeséli nekünk, hogy mit is kell gondolnunk arról, amit eddig láttunk. Ezek szerint a rendező vagy ennyire nem volt biztos benne, hogy a bunyón kívűl bármi mást is felfog a filmből a közönség, vagy szándékosan retardált célcsoportnak szánta a filmet.
Ezután még megalázásképpen kapunk egy kis ízelítőt abból ,hogy főhősünk mennyire megváltozott és végre ki mer állni a jogaiért, de ez már csak a távozásunkat gyorsítja a teremből és tőkéletes eszköz arra, hogy a néző még csak véletlenül se gondolkodjon tovább a filmen a moziból kifelé menet.
Ha nem létezne a film utolsó 10-15 perce, egy erős 3,5/5, talán az angol színészek miatt egy 4/5 lenne az értékelésem, de így lecsúszott 2,5/5-re. Ettől függetlenül nagyon nem bánom, hogy megnéztem az alkotást és ajánlom is, hiszen nem hiszem, hogy valaki unatkozna alatta és csak a végén fog bosszankodni, hogy megint hülyének nézték.
szerintem is ilyen volt, de talán azért vélekedem így ,mert nekem is bejött ez a nyers életszerű bemutatás, és valljuk be Ferivel élmény moziba MENNI. .))