Úgy érzem, hogy egy új kategóriát kell nyitnom a bejegyzéseknek a blogon, mert az “idióta újságírók” már nem fedi le teljesen azt a mélységes sötétséget, amit a média területén élősködő, magukat újságíróknak tituláló agyhalott paraziták és a jakobinus és a kommunista politikai komisszárok legrosszabb tulajdonságait ötvöző SJW-k (lásd később) képviselnek. Az új kategória a “Never go full retard” lesz, ami a Tropic Thunder című filmből, remélem sokak számára ismerős.
Lassan tényleg ott tartunk, hogy az USA-ban oly népszerű Social Justice Warriorokkal (SJW) kapcsolatban nem lehet akkora baromságot kitalálni, ami előbb-utóbb be ne következne.
A Dunkirk című film megnézése után a moziból kifelé jövet (akkor még) viccnek szánva megjegyeztem, hogy ebbe a filmbe biztos bele fognak kötni, mert csak fehér férfiak a főszereplők és a döntő többségük még ciszgender heteroszexuálisnak is tűnik, ami aztán már tényleg a világ vége a harcos SJW-k szemében.
Nem is kellett sokat várni, már megjelentek azok a vélemények, hogy a film nem kellően “diverse”, mind nemek, mind bőrszín tekintetében.
Értem én, hogy manapság az a trendi, hogy a jól bevált franchise-okban egyszerűen lecserélik a férfi főhősöket (pl. Captain Marvel, Thor???) nőkre, vagy a rebootokban előnyben részesítik az “erős női karaktereket” (Star Wars), vagy egész egyszerűen véglegesen tönkretesznek egy már-már kult státuszba került nagyon szórakoztató filmet egy, ne köntörfalazzunk mocsok sz@r és nézhetetlen remake-el csak azért, hogy nők legyenek a főszereplők (Ghostbusters), de a Dunkirk című film egy egészen konkrét hadtörténeti és történelmi eseményről szól, méghozzá viszonylag jól megvalósítva. Szerencsére nem egy újabb a Pearl Harbor filmhez hasonló szánalmas baromsággal van dolgunk.
A Marie Clare nevű hadtörténelemmel foglalkozó tudományos folyóirat női magazin ostoba, tudatlan, szemellenzős politikai komisszárjának, Mehera Bonnernek egy szőrgombóc helyett például a következőt sikerült felöklendeznie a filmmel kapcsolatban.
Eltöprenghetünk azon, hogy az mennyire monomániás beteg lélekre és elferdült percepcióra vall, amikor valakinek egy olyan filmről, amelyik a második világháború egyik meghatározó momentumáról szól, ahol közel négyszázezer katona élete volt a tét (és igen ezek döntő többsége fehér férfi volt) az jut eszébe, hogy miért nincsenek ugyanolyan számban nők a filmben, illetve, ha ez nem volt megoldható, akkor egyáltalán miért csinálták meg ezt a filmet? A teljes cikk itt olvasható.
Szerencsére úgy tűnik a többség még nem kajálja be ezt a kultúrgendernácizmust és simán elküldték a sunyiba, ahogy azt megérdemelte. (The Telegraph)
Még ennél is tovább vagy inkább lejjebb ment a USA Today “filmkritikusa”, aki miután leírta, hogy a film tulajdonképpen jó, nem felejtette el a kritika végére odabiggyeszteni a következő “trigger warning“-ot:
“The trio of timelines can be jarring as you figure out how they all fit, and the fact that there are only a couple of women and no lead actors of color may rub some the wrong way.”
A cikk írója szerint tehát egy 1940-ben játszódó filmben a holland, francia, belga, brit és lengyel és német csapatok soraiban olyan jelentős mennyiségű színes bőrű katona volt jelen, hogy főszerepet kellett volna kapniuk a filmben? Pl. Wesley Snipes napszemüvegben és hosszú bőrkabátban vág ketté a kardjával egy Panzer III-as tankot, vagy Will Smith az idegenektől lenyúlt űrhajóval lövi a Messerschmitt Bf 109-eket, esetleg egy német páncélos oszlop elején haladó tank parancsnokaként kellett volna Samuel L. Jacksonnak növelnie az egy mondatra jutó “motherfucker”-ek átlagos számát?
Mégis, hogy a 3,14csába lehetne egy pillanatig is komolyan venni egy olyan a Dunkirk-i csatáról szóló filmet, melyben nők és színes bőrűek a főszereplők és így legalább az SJW-k igényeinek megfelelő “változatosság” van benne? Márpedig, ha ezek az emberek ezekkel a véleményekkel valóban befolyást kapnak, akkor odáig juthatunk, hogy a valóságérzékét teljesen elvesztő “liberális” bagázs, már azt is megszabhatja,hogy egyáltalán MIRŐL lehet filmet készíteni, vagy a történelem melyik eseményeire lehet emlékezni. Mindezt persze az elfogadás, tolerancia és diverzitás jegyében. Feltéve, ha valakinek a véleménye nem “divergál” az övéktől, mert akkor az náci és kész.
