A nap tevékeny része úgy kezdődött, hogy jóanyámmal kimentünk az óbudai temetőbe, apám sírját rendbe tenni, beültetni többé-kevésbé télálló virágokkal és persze emlékezni rá, bár ezt leginkább nem a temetőben teszem, hanem szinte még mindig mindennapjaim része egy-egy történet, vagy kép erejéig.
Ezután egy piros-fehér-zöld csokrot tettem Sinkovits Imre sírjára, akit mind művészként, mind emberként nagyon sokra tartottam és tartok a mai napig is. 56-os szerepe kiváló alkalmat adott, hogy ezen a napon ki is fejezzem tiszteletemet iránta.
A temetőből hazafelé jövet még “viccelődtem” is anyámmal, hogy, ha este kimegyek megnézni a programokat, lehet, hogy én leszek a második generáció, akire a családból lőni fognak a kommunisták októberben. Apám és anyám ugyanis ott voltak 56-ban október 25.-én a Parlamentnél, amikor a jelenlegi források szerint ún. “zöldávósok” géppuskákkal tüzet nyitottak a fegyvertelen, békésen tüntető tömegre. A körülbelül 200 ember halálát okozó sortűz felelőseit, sem a parancsot kiadó tisztet, sem a parancsot végrehajtó határőröket a mai napig nem vonták felelősségre. Szüleim beszámolójából és bizonyos irodalmi forrásokból is úgy tudom, hogy a téren lévő szovjet tankok ekkor a tömeg védelmében lőttek azokra a “magyarokra” (azt hiszem nem érdemlik meg ezt a jelzőt), akik éppen a tüntetőket mészárolták le. Szintén a szovjet tankok fedezékében tudták sokan elhagyni a teret, de a szomszédos utcákban állomásozó tankok kezelői, erről mit sem tudtak, csak a lövöldözést hallották és tüzet nyitottak a menekülőkre.
Senki nem mondhatja, hogy a sorsnak nincs “humorérzéke”, vagy inkább érzéke a kissé szürreális helyzetekhez. A központilag elrendelt sortűz után a kormány szükségállapotot rendelt el és megbízott egy embert „a középületek, hatalmi központok, ha kell fegyveres harc, véráldozatok árán történő megvédéséhez”. Ez az ember az az Apró Antal volt, akinek (mástól elkobzott) villájában lakik és családjába benősült a jelenlegi miniszterelnökünk.
Hazafelé jövet a temetőből megálltunk a nemrég avatott óbudai zászlónál és itt szintén virággal emlékeztünk 56-ra. Nekem nagyon jóleső érzés, hogy a kerületünk egy ilyen emlékhelyet hozott létre. A zászlókról még csak annyit, hogy talán egyszer nem lesz abból probléma, ha az ember a nemzeti színű zászlót használja. Még idén is hallottam a március 15.-ei állami(!) megemlékezéssel kapcsolatban, egy ismerősömtől, hogy minek ez a “magyarkodás” és az a sok zászló.
Még virágot tettünk a katolikus templom oldalban található, eredetileg az első világhábórú óbudai áldozatainak emelt emlékműre, amit az összes párt képviselői rendszeresen megkoszorúznak ilyenkor, aztán roham haza.
Összepakoltam a fotós felszerelésemet és óriási mázlimra magamhoz vettem a gázálarcomat, aztán indulás a parlament felé.
Mivel nem voltam teljesen képben a pillanatnyi helyzettel, kissé meglepődtem, hogy a Bajcsi Zsilinszky út le van zárva. Leparkoltam a közelben, aztán megnéztem mi is folyik arrafelé. Az út mindkét oldala le volt zárva, nem lehetett átjutni egyik oldalról a másikra és a helyi lakosoknak is igazolniuk kellett magukat, ha haza akartak jutni. A könnygáz hatását, már itt is lehetett érezni és érdekes módon már itt csodálkoztam azon, hogy vajon miért a Deák tér felé tolták a tüntetőket és nem a Nyugati tér felé.
Mivel az út le volt zárva mellékutcákon indultam a Deák tér felé, ahol gyakorlatilag háborús állapotok uralkodtak. A rendőrök folyamatosan tüzeltek a tüntetőkre, mind gumilövedékkel, mind könnygázgránátokkal. A kérdés csak az, hogy, ha a tér elhagyására szólították fel a tüntetőket, vajon miért lőttek könnygázgránátokat a mellékutcákba, ahol távozni lehetett volna?
Jelenleg arról folyik a vita a rendőrség a FIDESZ gyűlésbe terelte-e az agresszív részét a tüntetőknek. Most azt olvastam, hogy ez természetesen nem igaz. Kérdés, hogy, ha én azt láttam a Deák téren, hogy a Bajcsy Zsilinszky út le van zárva “visszafelé”, valamint szemben álltam a rendőrsorfallal az Adrássy út felé és a téren felállított rendőrsorfal már mélyebben helyezkedett el, mint, hogy a Lánchíd felé le lehessen jutni, vajon merre mehettek volna még ezek az emberek?
Az Andrássy utat lezáró rendőrökről természetesen annak ellenére, hogy ők még nem voltak “akcióban” leesett az azonosításukra szolgáló jelvény (copyright by Gergényi), valamint szinte biztos, hogy a Sigma objektív optikai torzítása okozta, hogy mintha egy viperát fényképeztem volna le az egyikük kezében. Ezalatt az egyik rendőr az adatvédelmi biztos állásfoglalása után, ami törvénytelennek minősítette a tevékenységüket, digitális fényképeket készített az Andrássy út felől álldogáló kb. 30-40 békés nézelődőről, míg egy társa egy kis digitális videokamerával valósította meg a törvénysértést.
A Király utcán keresztül jutottam ki aztán a Deák térre, ahol éppen a szemtanúja voltam a lövészpáncélos “betolásának”. A tankból nem túlságosan sokat láttam. Persze azt ne feledjük, hogy a kormány képviselői a Hadtörténeti múzeum igazgatójával karöltve azt állították, hogy a legékesebb bizonyíték a tüntetők erőszakos fellépésének szervezettségére, hogy akkumulátort is hoztak és “újrakábelezték” a tankot. Azóta persze kiderült, hogy egy hozzáértő veterán simán be tudta indítani a tankot, minden ilyen akció nélkül is. Kérdés, hogy a múzeum igazgatóját ezek után szakmailag alkalmasnak találhatjuk-e a a posztja betöltésére?
A tank színre lépése után elszabadultak az indulatok a rendőrök válogatás nélkül lőttek mindenre, például a környékbeli lakóházak erkélyeire is. Miután a FIDESZ gyűlés felől (Astoria) nőni kezdett a bámészkodók száma, felszólítás nélkül(!), hiszen ezek az emberek nem a Deák téren voltak a tömeg közepébe lőttek jónéhány könnygáz gránátot, majd lovasroham is indult ellenük. A pánikba esett tömeg engem is elsodort és a Károly körút felé, ahol hirtelen beszűkült a rendelkezésre álló tér és emiatt sokan pánikba estek. A rendőrök folytatták a könnygázgránátok alkalmazását és a gumilövedékesek is folyamatosan tüzeltek a tömegre. Ez a tömeg, öltönyös-nyakkendős nyugdíjasokból és hasonlóan békés emberekből állt. Azt hiszem a menekülés közben készített fotón senki nem talál egyetlen egy “rosszarcot” sem.
Itt szabadultak el a rendőrök annyira, hogy igazából semmi sem különböztette meg őket a tömegnek attól a részétől, melyet olyan előszeretettel csőcselékeznek le. A símaszkjaik takarásában az aznosítóktól mentesen “kék masszaként” egészen állatiasan viselkedtek.
A felvételen tökéletesen hallható és látható, hogy a földön felkvő ember rugdosását, csak a “vigyázz kamera” kiáltásra fejezik be, utána pedig a gumilövedékes fegyvert tartó rendőr egyértelműen célzásra emeli a fegyverét a sajtó munkatársai felé.
Az Astoriánál aztán sikerült kikeverednem a tömegből, aztán néhány fotós “kollega” információi alapján, azaz, hogy a rendőrök szándékosan lőnek a tüntetők felől fényképező, megkülönböztető ruházatot viselő fotósokra (ahogy az a Tilos munkatársával bizonyítottan megtörtént), valamint, hogy elkoboztak fényképezőgépeket, videokamerákat, inkább úgy döntöttem, hogy elég volt a megpróbáltatásokból és hazaindultam.
Utózönge:
Két nap múlva október 25.-én balboa óra után egy mécsest szerettem volna gyújtani a Kossuth téren az 50 évvel ezelőtti áldozatok emlékére és hálából azért, hogy a szüleim nem maradtak ott holtan a téren, de csak a kordonon keresztül bámulhattam az emlékművet. Végül aztán a “csőcselék” többi tagjához hasonlóan a Földművelődésügyi Minisztérium oldalában és a kordon mellett emlékeztem.