Finoman szólva az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy valóban részt veszek a Lindyshock 2007 táboron, mivel a bal térdem talán minden eddigi teljesítményét alulmúlja és amúgy sem táncoltam, gyakorlatilag három hónapja egy lépést sem.

Képességeimnek és térdemből adódóan a lehetőségeimnek megfelelően a kezdő csoportba jelentkeztem. Kis kitérőként had’ jegyezzem meg, hogy sosem értettem azok gondolatmenetét, akik szándékosan a szintjüknél magasabb csoportba igyekeznek, hiszen ezzel folyamatosan frusztrálják magukat és nem utolsó sorban a partnereiket, ha nem képesek abban az ütemben haladni, olyan szinten, mint a csoport átlaga.

A csoportunk egész egyszerűen zseniális volt! (Szinte) természetesen itt nem a tánctudásunkra gondolok, amivel sikerült néha komoly (negatív) meglepetést okozni a tanároknak, hanem arra, hogy kis létszámunknak köszönhetően nagyon hamar összerázódtunk.

Az órákról és tanárokról csak jókat tudok mondani. Rengeteg olyan teljesen “alap” dolgot árultak el nekünk, melyeket még nem nagyon hallottam mástól.

Tanáraink (szerencsére) nem a figurafigurafigura oktatási metódus hívei voltak, hanem inkább a technikára mentek rá. Ez abból a szempontból jó, hogy figurát DVD-ről is lehet tanulni, ha nagyon hiányolja az ember, de az esetleges technikai hibáit, csak ilyenkor tudja kijavítani valaki. És ebből a szempontból volt hatalmas jelentősége a kis csoportlétszámnak, mivel BÁRMIT hibáztunk, két percen belül felhívták rá a figyelmünket.

Inkább nem írok részletesen az órákról, egyrészt azért, mert nincs idő, másrészt azért, mert a Háború és béke nagyságrendű blogpost-ok eléggé elrettentő jellegűek. Ettől függetlenül nem tudom megállni, hogy ne említsem meg Joseph&Trisha óráit, ahol az esti bulikhoz hasonló hatalmas hangulatot csináltak, annyira motiválva a társaságot, hogy talán a négy nap alatt előforduló egyik legnehezebb kombinációt is sikerült megtanítaniuk úgy, hogy az órák közti szünetekben az egész csoport lelkesen gyakorolta a figurákat.

A bulikon, bevallom nem sikerült átvennem a “lüktetést”. Félreértés ne essék, nem a rendezvénnyel volt baj, hanem velem. Egyrészt négy napon keresztül folyamatosan fájdalom-csillapítóztam magam a térdem miatt és ez egy kissé megviselt, másrészt nem igazán tetszettek a képek, amiket összehoztam és ez eléggé frusztrált. Mindemellett nem győztem mentegetőzni a csoporttárs hölgyeknél, hogy a térdem miatt nem táncolok velük (eleget).

Ebben az állapotban döntő változás csak a búcsúbulin állt be, ahol végre sikerült egy kicsit oldódnom és egészen kellemeseket ugrabugráltam. A “kellemességről” jut eszembe, hogy egy kedves csoporttársammal Zoia-val, valahogy annyira egy hullámhosszon voltunk tánc közben, hogy tényleg élmény volt még azt a többé-kevésbé szegényes tudásunkat alkalmazni.

A záróbuli alkalmával készített képeket utólag átnézve, talán ezek a képek a leghangulatosabbak, hiába a fotó tükrözi a fotós állapotát is…

Nagyon jó érzés volt azt látni, hogy a tanárok mennyire jól érezték magukat, remélem ők is úgy emlékeznek vissza majd erre az eseményre, mint ami nagyot durrant!

Képek: http://fschnell.net/tanckepek/index_lindyshock2007.html