Lázasan koktélozni a jégkorszak idején

Péntek este kb. nyolckor kaptam egy hívást, hogy van-e kedvem lemenni a Latin koktélba? Az igazat megvallva a hívás nem igazán ennyire kérdő stílusban zajlott és finoman szólva segitettek eldönteni, hogy igenis van kedvem lemenni a Latin koktélba. Miután utolsó emlékeim inkább pozitívak voltak a helyről, nosza!
Összekészítettem a fotós felszerelést és nagy lendülettel elindultam. Kicsit talán túl nagy lendülettel, mert sikeresen elrobogtam az Erzsébet-híd mellett, ahol eredetileg át akartam menni a pesti oldalra. Ezután sikerült mégegyszer elkeverednem, de végül is csak megérkeztem a helyszínre. Ez is mutatja, hogy nem voltam a legjobb formámban, mivel azért már voltam itt néhányszor.
Bementem, összefutottam Ritával, majd Réka és Ádám is feltűntek. Volt egy borzalmasan félresikerült balboa kísérletem Ritával, ami nagyon kínos volt, de legalább rövid. A rendelkezésünkre álló kb. 40 másodperc alatt kétszer bokánrúgtak, egyszer vádlinrúgtak (hogy a francba került valakinek olyan magasra a lába?), valamint egyszer ráléptek a lábamra. Sosem voltam egy túlságosan nagy balboavirtuóz, de ezek az állandó interruptok aztán tényleg teljesen szétesetté és kínossá tették az egeszet. A vicc az egészben az, hogy mint tudjuk a balboa, roppant kis helyen táncolható, akár majdnem egy négyzetméteren előadható tánc és arra találták ki annó, hogy nagy tömegben is lehessen táncolni. A tánc kitalálói nem számoltak azzal, hogy a balboázó pár mellett éppen olyan ifjú titánok adják elő magukat, akik azzal vannak elfoglalva, hogy elkápráztassák a partnerüket azzal, milyen szép magas kick-eket tudnak rúgni jive közben, jellemzően a szomszéd párba. Remélem azért Rita hamarosan kiheveri a traumát!
Nekiálltam fényképezgetni és ismét meglepődve tapasztaltam, hogy a gyakorlatilag teljesen sötét termet, mennyire jól be tudja világítani indirekt vakuzással a gépem.
Táncoltam néhányat (boogie és valami latinimitáció) Rékával és egy hihetetlenul bonyolult jobbra-jobbra-váltó-balra-balra-váltó kombinációt angolkeringőztem Ritával. Igazából kissé partra vetett halként éreztem magam, mert a boogie-swing társaságból csak Lllaciék tüntek fel, egyéb ismerőst sem láttam és latin tudásom egy minimális szókincsre és igeragozási táblázatra korlátozódik 😉
Miközben Réka a Latin koktél DJ-ével tangózott egy jót, Ritával teljesen egyetértően megállapítottuk, hogy Astor Piazzola Libertango-jára nem szabadna erőltetni a standard tangót, mert az annyira, de annyira az argentin tangóra van kitalálva, hogy IMHO nem illik ennyire a szerző szándéka ellen tenni. Hangsúlyoznám, hogy nem vagyok ellenséges a standard tangóval szemben, valamikor réges-régen, még ismertem is néhány lépést, de ez a zene nem erre való!
Öltözködés közben még egy jót beszélgettem Lllaciékkal (pl. a most szombati versenyről), aztán irány haza. Képek föl a gépre, levelek megválaszolása, aztán valamikor három körül alvás.

Szombaton a már többször említett negatívscanneremmel dolgozgattam igen lelkesen, bár meg kell mondanom, hogy az elsőre jónak tűnő új negatívtárolóim, erőteljes csalódást okoztak. Maradnom kellett volna a műanyagnál, ugyanis ezek szakadnak. Késő délután, mivel éppen semmiféle indíttatásom nem volt semmi mást csinálni (pl. készülődni és elindulni a lázba) nekiálltam bontogatni az utóbbi hetekben felhalmozódott, még celofánborításban sínylődő DVD-imet. Belecsaptam a közepébe és nekiálltam a Kentucky Fried Movie cimű filmnek. Akinek semmit nem mond a David Zucker, Jerry Zucker, Jim Abrahams trió az sürgősen gondolkodjon el azon, hogy több filmet kellene néznie, de akinek második esélyként az Airplane, Nagy Durranás, Csupasz Pisztoly filmcímek sem mondanak semmit azokat menthetetlennek nyilvánítom. Szóval a filmet íróként a már említett három agyament jegyzi, rendezőként pedig az a John Landis, akinek a kezéhez, pl. a Blues Brothers film tapad. Az alkotásról azt hiszem amint lesz egy kis időm részletesen is írni fogok a lényeg az, hogy visítozva röhögtem néhány jelenetén, mivel kellően morbid és elmebeteg az én ízlésemnek.

Miután sikerült hangulati állapotomat megfelelően felturbózni a filmmel, már nem is látszott olyan lehetetlennek, hogy összekészülődjek és elinduljak a Lázba. Szépen bepakoltam a bepakolnivalókat (persze a törülközőt itthonfelejtettem, ezért egész este az egyik tartalék pólót használtam erre a célra), aztán indulás lefelé. Boogie-zgattunk néhány kellemeset hozsuzsival aztán megérkezett a sűrű koncertprogramjai miatt rég látott cszsuzsi is. Fényképeztem lent, fényképeztem fent, táncoltam még Ancsával, Andival, Eszterrel, aztán hipp-hopp eltelt az idő.

Cihelődtem hazafelé, amikor Balázs közölte, hogy lesz nála egy kis afterparty és ha van kedvem, szívesen lát. Rövid mérlegelés után (ezúton is megköszönve a meghívást) Andival és Zsoltival a kocsimban elindultunk a buliba. A benzinkútnál, hol üdítőket szereztem be volt egy kis kínos közjáték, ahol percekig nem bírtam zöldágra vergődni a kocsi riasztójával és az sajnos blokkolta a gyújtást is. Azért mintegy 4 perc ideges próbálkozás után sikerült elindulni.
Balázsnál a lakás felépítéséből és a jelenlévők létszámából következően a társaság két felé szakadt. Az egyik csapat a nappalit foglalta el a másik csapat (velem egyetemben) a coat room-ba (hálószoba) telepedett, ahol Balázs számítógépe leledzett. A számítógépen gyorsan összeállítottunk egy jó kis zenei playlist-et, majd mindenféle témákról beszélgettünk. Mikor cszsuzsi szemrehányóan megjegyezte, hogy a shag workshop második napján egyetlen egy képen sincs rajta, megvédendő a mundér becsületét ellátogattunk a táncképes oldalamra. A képek alaposabb tanulmányozása után az derült ki, hogy gyakorlatilag nehezebb olyan képet találni, amin cszsuzsi NINCS rajta, mint olyat amin rajta van. Valahogy mindig feltűnt a tükörben, vagy egy kikandikáló láb formájában. Természetesen minden egyes előtűnő “testrész” felfedezését, nagy üdvrivalgás követte. Marcell tevékenységünket a “hét kis táncost rejtettünk el a képen…” (cszsuzsi szerint “hét APRÓ táncost rejtettünk el…”) jellegű komoly elfoglaltsághoz hasonlította. Miután végignéztük a képeket, a “nappaliban” tanúi lehettünk egy kis rénszarvas születésének Ancsur interpretációjában. Az idő múlásával egyre csendesedett a társaság, majd a szórványos hulla fáradt távozók után a Jégkorszak megtekintésével fejeződött be az este.
cszsuzsit hazaszállítottam és közben arról a témáról beszélgettünk, ami ezen a héten elárasztotta blogíró társaim oldalait, azaz a tánc, mint felhőtlen élvezet, technika, kihívás, versenylehetőség, önkifejezés, magamutogatás. Persze nem váltottuk meg a világot, de legalább többé-kevésbé tisztába lettünk egymás véleményével erről a témáról, még, ha ezek nem is nagyon fedik egymást.