Tegnap azaz szombaton a lövészklubbal levonultunk a kismarosi lőtérre egy kicsit szabadtéren is gyakorolni, arról nem is beszélve, hogy pl. a sörétes fegyvereink nem éppen lőtérre való eszközök, így azokat keveset használjuk.
Mivel túlságosan sok időm nem volt, ezért magamhoz ragadtam szokásos versenyfegyveremet és néhány perc alatt rettentő mennyiségű lőszert eldurrogtattam 25 méterre. A sajátot nem vittem, mert még mindig komoly technikai problémákkal küzdök az irányzék területén. A kézifegyveres lövöldözés után áttértem egy kicsit fajsúlyosabb műfajra, azaz magamhoz vettem egy 30-30-as Winchestert a megfelelő igencsak nagy töltetű lőszerrel. Bár eléggé reménytelennek látszott a dolog sima nyílt irányzékkal nekiálltam egy 100m-re lévő lőlapra próbálkozni, pedig még nem lőttem ilyen messze lévő célra. Igazi Harry Potter módjára kiadtam a megfelelő varázsszavakat és elvégeztem a megfelelő mozdulatot (meghúztam az elsütő billentyűt, másnéven ravaszt), amivel a tárgyakban folytonossági hiányt okozó varázslatot generáltam. Akadt egy olyan apró probléma, hogy a legerősebb nálunk lévő távcsővel sem láttuk, hogy a 100m-re lévő lőlapon keletkeznek-e lyukak tevékenységem következtében és, ha igen, akkor hol? Azt láttam, hogy a talaj kb. ott porzik, ahol az átjukasztott cél esetén “poroznia” (ez valami lengyel szó lehet) kellene, de nem mehettem biztosra. Mikor végre kisétáltam a célhoz én döbbentem meg a legjobban, hogy megfelelően légáteresztővé vált. A szórásképpel kapcsolatban nem szeretnék negatív megjegyzéseket kapni, mert valószínűleg ugyanilyen rossz lett volna, ha tudom, hogy hova lövök, de itt speciel én változtattam menet közben, hogy hova célzok, mert nagyon elkeseredtem volna, ha egyetlen lyuk sem keletkezik a lőlapon. A fegyver állítólag iszonyat hangos volt, komoly veteránok rebbentek meg mellettem, amikor lőttem, de pontosan a fegyver mögött ebből elég keveset hallani. Már csak ezért is jobb mögötte állni, mint előtte 😉
A bejegyzés címére visszatérve, egy igen érdekes meglepetés fogadott a lőtéren. Éppen egy Cowboy Action Shooting verseny volt folyamatban, ahol tekintettel az ordítóan kínálkozó témára, egy nagy halom képet készítettem.
Nem tudom, hogy mostanában egyáltalán tudják-e a “mai fiatalok”, hogy kik voltak anno a cowboyok, de tekintettel a western filmek és könyvek erőteljesen csökkenő rajongótáborára, már ebben sem vagyok biztos. Az “én időmben” azonban a fiúk gyermekkorukban, szinte mindannyian játszottak “indiánost”, mely történetek kötelező szereplői voltak a cowboyok is. A tegnap látott illetők nem adták fel ezeket a gyerekkori ambícióikat és megtalálták a módját, hogy felnőtt fejjel a megfelelő eszközök birtokában meg is valósítsák akkori álmaikat. Persze kellő rosszindulattal lehet őket soha fel nem növő gyerekeknek tartani, de szerintem ezzel sincs semmi baj.
A verseny lényege, hogy természetesen nem eredi, de autentikus fegyverekkel kell adott lövészfeladatokat megoldani (nem lőlapra) és az értékelésnél a teljesítés ideje is számít. Az autentikus fegyverek esetünkben azt jelentik, hogy a résztvevők fekete lőporos fegyvereket (tudjátok, bele a lőport, fojtást, golyót) is használnak, de korszerűbbnek számító Winchestereket és sörétes fegyvereket is alkalmaznak. A képekhez kis magyarázat.
Az a bizonyos kék, vagy sárga kis zsebrádió méretű doboz, amit az egyik seriff tart az éppen lövészfeladatot végrehajtó seriff feje közelében, egy hangvezérlésű stopper, mellyel pontosan meg lehet állapítani a feladat végrehajtási idejét.
Azok a fegyverek, melyekből több méteres fehér füstcsík indul ki a fekete lőporos fegyverek.
Az utolsó képeken, ahol ketten lőnek egymás mellett az ún. párbaj része a versenynek, ahol egy kézfogással indítanak, majd 5 lőszerre tárazott Winchesterekkel és 5 lőszerre tárazott forgópisztolyokkal bukócélokra lőnek.
SIG rulez. 😉
Ez is egy külön világ! Mármint a lövészet. Főleg a western cowboyok! azért van abban valami, ha beöltözhetünk “kosztümökbe”, és úgy csinálhatunk mintha… Én ezt a részét nagyon élvezem a standard versenyeknek! 🙂
A kiöltözés még hagyján!
Láttad azokat a füstcsíkokat? Tiszta csúcs! 🙂
Visszajönnek a régi emlékek, amikor még én is jártam lőni – bár én csak légpuskával. De ’98-ban Szolnokon párbajlövészetből megnyertük az országos versenyt – igaz, akkor még csak nyolcadikosok voltunk, és az általános iskolák között rendezett versenyen voltunk, de akkor is egy életre szóló élmény volt. 🙂