Ma lenne 75 éves a Rock&Roll egyik meghatározó alakja, Buddy Holly, aki 1936-ban, ezen a napon, Charles Hardin Holley néven látta meg a napvilágot.

Korai bluegrass kísérletek után, Elvis hatására fordult a R&R felé, majd Bill Haley stílusa van rá nagy hatással és rockabilly elemeket is vegyít kompozícióiba. Zeneszerzőként kiemelkedő műveket alkotott, melyeket halála után rengetegen játszanak.


1956-ban megalapítja “The Crickets” néven zenekarát és a Decca lemeztársaságnál elkészítik első felvételeiket, igen mérsékelt sikerrel, így hamarosan szerződést is bontanak velük. Új menedzsere hatására, szóló művészként szerződést köt a Decca egyik leányvállalatával, míg a Crickets-et is újra szerződteti egy másik kiadó, így az a jogi szempontból furcsa helyzet áll elő, hogy egyszerre két céggel áll szerződésben. 1957 május 27.-én a Crickets neve alatt kiadják a “That’ll Be The Day” című dalt, ami óriási sikerré válik.


1957-ben a Crickets gyakorlatilag az egyetlen fehér R&R zenekar, amely néger közönség előtt is fellép.

A következő évben sikert, sikerre halmoznak, míg az 1959 elején zajló turnéjuk, tragédiával ér véget. A -25 fokos hidegben, hibás fűtéssel közlekedő turnébuszt megelégelve február 2.-án, Buddy Holly, Ritchie Valens, és J. P. “The Big Bopper” Richardson úgy döntenek, hogy a következő fellépésük helyszínére, inkább repülővel mennek. Egy Beechcraft Bonanza típusú repülőgépet bérelnek és a második koncerjük után éjjel fél egykor elindulnak Moorhead, Minnesota felé. Sosem érnek oda. Közvetlenül a felszállás után a pilóta, figyelmen kívül hagyva az időjárási előrejelzést, egyenesen belerepül egy hóviharba. Itt minden valószínűség szerint elvesztette tájékozódó képességét és mivel nem volt gyakorlata a csak műszeres repülésben a földnek vezette a repülőgépet, alig hat mérföldnyire a repülőtértől. Mindhárom zenész a pilótával együtt életét veszti. A tragikus hírt Buddy Holly várandós felesége a rádióból tudja meg és a trauma hatására, elvetél. Gyakorlatilag emiatt az eset miatt léptetnek életbe a későbbiekben egy szabályozást, hogy az áldozatok nevét a család értesítéséig nem hozzák nyilvánosságra.

Ezt a február 3.-ai napot hívják a post címében említett néven és ezt említik az American Pie című számban is.


Buddy Holly mindössze három éves karrierje kitörölhetetlen nyomokat hagyott a R&R műfajban.

Egy hete startolt az NBC-n egy új énekes tehetségkutató formátum, ami már elő pillantásra is sikerre van ítélve. Azon egyszerű okból, hogy hihetetlenül magas színvonalúnak ígérkezik.

Kezdődött az egész azzal, hogy az NBC, most nem ment bele abba a játékba, amit Vásáry André-val, vagy a Csillag születik-ben éppen most Búzás Viktorral játszanak el (erről írni fogok egy kis szösszenetet), azaz nem próbálnak évek óta profiként dolgozó énekeseket a semmiből előbukkanó, hihetetlenül tehetséges (kicsit szerencsétlen/meg nem értett/lenézett/stb.) amatőrként “eladni”. Ebbe a műsorba, előre válogatott, már legalább helyi szinten ismert énekeseket hívtak meg, akik egy előselejtezés után kerültek képernyőre. Ezért nem kellett végigszenvedni a tehetségtelen senkik és szervezett bohócok bénázását.

A zsűri/mentorok összetétele, finoman fogalmazva impresszív.
Christina Aguilera 4 Grammy-vel és 3 multi platina albummal (9 millió, 6 millió, 4 millió eladott példány) a háta mögött, gondolom szinte mindenki számára ismerős. Cee Lo Green-nek ugyan “csak” három Grammy jutott, de a Gnarls Barkley duó egyik tagjaként összehozott “Crazy” című dala a Rolling Stone magazin szerint az évtized száma volt, 4 millió eladott példánnyal. A számomra kissé ismeretlenebb Adam Levine a Maroon 5 együttes énekese szintén 3 Grammy-vel és legalább kétszer ennyi jelöléssel büszkélkedhet. A tavaly, country területen szinte minden amerikai díjat besöprő Blake Shelton számára nem újdonság a mentori szerep, hiszen a 2007-es Clash of the Choirs versenyben (melyről két postot is írtam anno: Azta…, Csak úgy) egy kórus mentoraként “dolgozott”.

A különlegességét az adja a programnak, hogy a mentorok háttal ülnek a színpadnak, azaz sem az énekes külseje, sem a (vizuális) előadásmódja nem befolyásolja őket a döntésben. Ezért is lehet a tehetségkutató mottója, hogy “csak a hang számít”. Ha az egyik mentornak megtetszik amit hall, megnyom egy gombot és a széke szembe fordul a színpaddal, így már láthatja is a versenyzőt. Ha csak egy mentor jelez, az ő csapatába kerül az énekes, akit a későbbiekben fel kell készítenie a következő fordulókra. Ha több mentor is jelez, akkor viszonylag élvezhető és kellően vicces vitában próbálják meggyőzni az énekeseket, hogy melyik csapathoz csatlakozzanak. Itt lép be az igazi “dráma” ami nélkül manapság, már egy tehetségkutatót sem lehet eladni, hiszen teljesen hihetően okoz óriási dilemmát egy-egy jelentkezőnek, hogy ilyen sztárok közül válasszanak. Potyognak is a könnyek rendesen, ahogy kell.

A későbbiekben (amint mind a négy mentornak meg lesz a nyolc fős csapata), ha jól értettem a szabályokat kezdetben a csapaton belül fognak egymással versenyezni az énekesek, így a csapatok létszáma lecsökken négy-négy főre, majd ez után fognak a csapatok, egymással összecsapni.

A műsor úgy kezdődött, hogy a zsűri/mentorok megmutatták, hogy van ahhoz közük, amiről a későbbiekben dönteni fognak. A már említett “Crazy” című számot adták elő.

Hétfőn elindult a Dancing With The Stars 12. évadja az abc-n. Az utóbbi két évad kis csalódás volt számomra. Egyrészt még mindig nem tudom megemészteni, hogy a tizes szériában, miért engedték indulni a versenyben Nicole Scherzinger-t, aki gyakorlatilag hivatásos táncos. A Pussycat Dolls, ugyanis eredetileg tánccsoport volt, csak a menedzsment alakította őket énekes csapattá, mivel abban sokkal több pénz van és az autotune korában, sajnos már teljesen mindegy, hogy egy “énekes”, tud-e énekelni, vagy sem.

A 11. szériában pedig az ex Dirty Dancing szereplő Jennifer Grey olyan szinten dominált a versenyben, hogy szinte csak őt volt érdemes megnézni, mert a többi versenyző a tánc tehetség hiánya mellett, még ráadásul elég érdektelen is volt és nem is nagyon fejlődtek a verseny során és természetesen a Bristol Palin “incidens” sem tett jót a versenynek.

Az új évad versenyzőinek kihirdetésekor egy csöppet ismét csalódtam, mert csak két “híresség” neve csengett ismerősen. Az egyik a bokszlegenda Sugar Ray Leonard, a másik pedig a kissé eltűnt és mostanában komoly súly és egyéb problémákkal küzdő Kirstie Alley volt.

Szerencsére a sorozat indulása felülmúlta a várakozásaimat, hiszen az évad első tánca, rögtön hatalmas kedvencemmé vált. A Disney Channel nézői számára ismerős, ám számomra teljesen ismeretlen Chelsea Kane és Mark Ballas (elvileg) Foxtrot-ja, IMHO okos, vidám, látványos és nagyon szerethető produkció volt.

Végül a tizenkét produkcióból öt tetszett, ami az első fordulóban, tulajdonképpen elég jó arány. A weboldalak szerint az amerikai nézők (és nem a weboldalak szerint jómagam is) nagyon várták, hogy Kirstie Alley vajon mit fog produkálni és azt hiszem a hölgynek sikerült mindenkit meglepnie. A hatvan éves színésznő beleadott apait-anyait. Kissé utánakapargatva a dolgoknak, ez nem is véletlen, hiszen tavaly beszállt az organikus fogyókúra üzletbe és ehhez a verseny hihetetlenül nagy reklám potenciált biztosít, minél tovább marad versenyben.


A fordulóból feltöltött öt videó közül eddig magasan ezt nézték meg a legtöbben

És egyébként is ez a Cee Lo Green szám nagyon ott van…

Az első tánc zenéjéről egy külön post-ban.

Március 12.-én, 82 éves korában elhunyt Joe Morello, minden idők egyik (ha nem “a”) legjobb jazzdobosa. 120 nagylemezen hallhatjuk a játékát, de a többség számára munkássága legemlékezetesebb darabjai azok a számok lesznek, melyeket a Dave Brubeck Quartet tagjaként játszott.

Mivel Brubeck születésnapján már belinkeltem pár érdekesebb ritmikájú darabot, most ezt nem ismétlem meg, tessék ott megnézni, ide csak a legismertebbet teszem be mégegyszer.

Minden idők (kereskedelmileg) legsikeresebb jazz darabjának a Take Five-nak eredet története szerint Paul Desmond a kvartett szaxofonosa meghallotta, amint Joe Morello 5/4-es ritmikákkal kísérletezik a dobon és erre kezdett el improvizáni. Később ebből alakult ki a szinte mindenki számára ismerős kompozíció, melyben a két és fél perces zseniális, letisztult dobszóló óriási szerepet tölt be.

A Who együttes zseniális és egyben őrült dobosa a következőképpen nyilatkozott, amikor 1972-ben a Rolling Stone magazin újságírója a kedvenc dobosa felől érdeklődött:
Do you have “favorite” drummers?
Not many. D.J. Fontana (Elvis’ original drummer) is one. Let’s see . . . the drummers I respect are Eric Delaney and Bob Henrit (from Argent) and . . . I got a ‘uge list, really, and all for different reasons. Technically, Joe Morello is perfect.
Ehhez azt hiszem nem sok mindent lehet hozzátenni…
RIP