Kedden, olyan dolog történt velem, amire legutóbb, több mint húsz évvel ezelőtt került sor. Egy vizsgabizottság előtt kellett vizsgáznom, “élőben”. Természetesen ezalatt az említett húsz éves időszak alatt igen sok írásbeli és számítógépen elvégzett vizsgán estem túl, de ez egészen más volt.

Az történt, hogy tavaly elhatároztam, végre a rengeteg halasztgatás után belevágok egy rég dédelgetett “projektbe” megkísérlek, legalább alap szinten megtanulni szaxofonon játszani. A hangszer, már néhány éve ott porosodott a szekrényben, mert nem sokkal az első komolyabb elhatározás és a hangszer megvétele után zajlott le a sikeresnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető első orrműtétem és akkor, gyakorlatilag egy évig, szó sem lehetett semmiféle fúvós hangszerről. Ennyi idő alatt pedig a kezdeti lendület, szépen elenyészett.

Tavaly valamikor a nyár vége felé azonban ismét erőre kapott ez az elhatározás és tanár keresésébe kezdtem, aki hajlandó egy ilyen túlkoros tanítvánnyal is foglalkozni, teljesen nulláról indulva. Bár valamikor folytattam zenei tanulmányokat, de azok egyrészt egészen más hangszerkörhöz tartoztak, másrészről (még leírni is szörnyű) több mint harminc éve zajlottak és bizony az a “tudás”, amit harminc éven keresztül egyáltalán nem használ az ember, totálisan annihilálódik.

Szerencsére egy szaxofonos ismerősöm ajánlott egy tanárt, aki nem rettent vissza a kihívástól és valamikor augusztus elején elkezdtem tanulmányaimat. Munka mellett elég nehéz volt megoldani a rendszeres órára járást, de végül sikerült. A gyakorlás, kisebb nehézségekbe ütközött, tekintettel a hangszer hangerejére és a szomszédok tűrőképességére, de végül ezt is meg lehetett oldani a hétvégi, (üres) munkahelyi gyakorlásokkal.

Ha jól emlékszem, szeptember vége felé vetődött fel a lehetőség, hogy mi lenne, ha ezt az egészet zeneiskolai keretek között folytatnám, én pedig beleegyeztem, elvégre elsőre teljesen mindegynek tűnt, hogy magánóraként, vagy zeneiskolai óraként járok ugyanahhoz a tanárhoz. Már a beiratkozási lapon olvasható “szülő/gondviselő aláírása” kicsit érdekeznek tűnt, de az események igazából akkor váltak csöppet szürreálissá, amikor megkaptam a félévi bizonyítványomat (melyet elvileg szintén alá kellett volna íratnom 🙂 ) és tisztelt oktatóm, érdeklődni kezdett, hogy milyen darabokat válasszunk az év végi vizsgára.

Ez a vizsga dolog, cseppet váratlanul ért és nem igazán csalt mosolyt az arcomra, mivel ez az évvégi vizsgakötelezettség valahogy elkerülte a figyelmem és mindig borzasztó izgulós vizsgázó voltam. Szép lassan, egyenként kiválasztottuk a két gyakorlatot és a két darabot (egy zongorakíséretest és egy szaxofon duettet) és az elkövetkező órák nagy részét a vizsgára aló felkészüléssel töltöttük.

A párizsi út előtt egy nappal és a következő héten, alkalmam volt gyakorolni a vizsgán is részt vevő zongorakísérővel (akinek ezúton is köszönöm az apróbb “besegítéseit”), aztán kedden elérkezett a nagy nap.

Fogalmam sem volt, hogy miképpen zajlik egy ilyen vizsga, homályos (nem éppen pozitív) emlékeim voltak a hegedű vizsgáimról, de egyébként nem tudtam mire számítsak. A vizsga kiírt időpontja előtt fél órával “illett” megérkezni és kaptunk egy termet, ahol kicsit befújhattuk a hangszereket, nádat, stb. Az első teremből a megérkezésem után 5 perccel távoznunk kellett, mert zavartuk az alattunk zajló zongoravizsgát. Érdekes, hogy mi semmit nem hallottunk a zongorából! 🙂

Átmentünk egy másik terembe, ahol a levegő relatív páratartalma kb. 100% volt és a megszokott 21% oxigén tartalom helyett, ennek maximum a fele állt rendelkezésre. Valljuk be, szaunának jó, fúvós hangszereken gyakorláshoz nem igazán ideális körülmények. Szépen felpakoltam a fúvókára a gondosan kiválogatott (csak ezért találkoztam hétfőn a tanárral) “vizsganád”-at és lelkesen gyakorolni kezdtem, hogy egy ismert hibámat hogyan tudom megkerülni a vizsgán. Ezen kívül a hangológéppel szépen összehoztam, hogy a felső- és alsó oktávban is viszonylag pontos voltam. Néha azért kimentem a folyosóra egy-egy nagyobb levegőt venni.

Megjegyzem a szoba tömve volt olyan kb 8-10 éves gyerekekkel, akik pont annyi ideje tanulták ezt a hangszert, mint én, vagy esetleg már régebben és velük együtt kellett vizsgáznom, hogy ez még egy kicsit tovább növelje a frusztrációmat. Megjegyezném, hogy egy-két “lelkes” anyukát a legszívesebben kipofoztam volna a szobából, amikor az amúgy sem túlságosan nyugodt gyermekeiket, nekiálltak tovább stresszelni (egyél! miért eszel annyit? igyál! miért iszol annyit? hogy néz ki rajtad az a ruha? gyakorolj! hagyd abba mert kifáradsz!, stb.) Itt vált érthetővé, hogy az iskola azon lépése,hogy a szülők nem jöhetnek be a vizsgára, leginkább a gyerekek védelmét szolgálja.

Hírnök érkezett (szerencsére nem egy görög tragédiából), hogy az előttünk lévő csoport lassan befejezi a vizsgát, ideje összepakolni és leindulni. Ekkor a fémből készül fúvóka védőmet, gondolom a nem kis izgalom hatására, egy lendületes mozdulattal rosszul toltam rá a fúvókára és hosszában kettéhasítottam a kiválasztott, befújt nádat 🙁  A zsebemből előhalásztam egy elvileg ugyanolyan keménységű nádat és lefelé menet, felraktam a fúvókára.

Aki játszott, vagy játszik szimpla-, vagy dupla nádas hangszeren az tudja, hogy itt elérkeztünk történetem tragikus csúcspontjához. Ez kb. annyit jelent, mintha egy sportlövőnek, már a lőállásban, hirtelen elvennék a fegyverét, mellyel hónapok óta gyakorol és minden kis trükkjét ismeri és a kezébe adnak egy teljesen ismeretlen másik fegyvert, amiről fogalma sincs, hogy miképpen van beállítva. Esetleg egy asztaliteniszezőnek, hirtelen elveszik a jól bejáratott ütőjét szett közben és egy olyan ütővel kell folytatnia, aminél fogalma sincs a borítás sebességérről, kontrolljáról, stb.

A vizsga teremben leültünk és végighallgattuk egymás produkcióját. Én az utolsó előttiként kerültem sorra. Egy skálával kezdtem, aminél felfelé menet, sikerrel elkerültem a már említett “szokásos” hibámat, ám lefelé menet az egyvonalas fisz iszonyatosan besípolt. Megpróbáltam még egyszer, ismét sípolás. Ránéztem, a hangszerre, hogy nem-e ragadt be valamelyik billentyűm, de nem. Végül egy teljesen “idegen” sosem alkalmazott szájtartással kihoztam azt a hangot, aminek meg kellett szólalnia. Nem indultak jól a dolgot.

Az egyik gyakorlatot, kissé izgulva, de talán egy apró hibával teljesítettem, majd jött a zongorás darab. Bár figyeltem az “új” szájtartásra az egyik #F azt hiszem itt is besípolt. A duettben, pedig nagyon kijött, hogy bár az alaphangot összehangoltuk, közben néha szétmentünk.

Aki esetleg nem ismeri az ilyen típusú hangszerek fizikáját azoknak talán érdekesség, hogy a szaxofon (és a hasonló hangszerek) nem olyanok, mint pl egy zongora, ahol “nincs hamis hang”, azaz, ha leütök egy A, vagy C billentyűt, akkor egy A, vagy C hang fog megszólalni (ha a zongora fel van hangolva, azaz “Wohltemperiertes Klavier” 🙂 ). Egy szaxofonon, ha az A, vagy C hangnak megfelelő fogást használom, csupán szájfeszességgel és egyéb az arcüreget és alsó ajkat érintő “trükkökkel” és levegőmennyiséggel, egészen el lehet mászni ezektől a hangoktól. Ennek azért van jelentősége, mert a fáma szerint pontos szaxofon nem létezik, azaz a játékosnak ismernie kell a hangszerét és minden egyes hangnál, korrigálnia kell a hangszer esetleges pontatlanságát. Én sajnos az új nádhoz még nem voltam “behangolva”.

A kis hangszerfizikai kitérő után, már csak annyit, hogy saját magamnak és  tanáromnak, azt hiszem nem okoztam csalódást és minden bizonnyal jobban alakult volna a dolog, ha az utolsó pillanatban nem teszem tönkre a nádat, de így sem sikerült (nagyon) rosszul a vizsga.

Az “érdemjegyet” még nem tudom! 😉

Tegnap este a Papp László Sportarénában, óriási koncertet adott a Nightwish!!!

Szépen időben megérkeztünk, majd azonnal meg is tudtuk, hogy két előzenekar is lesz a fő attrakció előtt, amitől kissé elkeseredtünk, de utólag bevallhatom, nem volt baj, hogy végighallgattuk ezt a két bandát. Az elő csapat EKLIPSE néven futott, és a “szokásos” négy lány álljon össze vonóshangszerekkel, erős backing track-ekkel és látványosan húzzuk-vonjuk a hangszereket receptre készült, de nem volt semmi baj velük. A Lady Gaga feldolgozásuk még belefért az “atmoszférába”, de a Keresztapa zenéje, mondjuk már erősen nem illett az alkalomhoz.

Utánuk jött a Battle Beast nevű finn kőkemény, kőegyszerű Heavy/Power Metal banda. Itt most a kőegyszerűség, akár dicséretnek is felfogható. Mindenféle sallangtól mentesen visszatértek a jó öreg bevált alapokhoz és emellé az énekesnőjük (a hangja alapján meg voltam róla győződve, hogy pasi), egyszerűen zseniális volt. A most ide bepakolt számuk,messze nem a legjobb, volt, de ezen a videón, legalább látni lehet a “jelenség” kategóriába tartozó énekesnőt is.

Ezt a stílust, nagyon jól kitalálták néhány évtizeddel ezelőtt. Ha valaki tud zenélni és be tudnak szerezni egy ilyen brutális hangú énekest, nem kell piszkálni az alapokat, tessék szépen stílusban maradni, úgy az igazi. A koncert közönségének “idősebbik” örökifjú része heves helyeslő bólogatással reagált a banda produkciójára. Vagy az egy kicsit öreges headbangelés lett volna? 😉

Ahogy haladtunk előre az időben a színpadra és környékére felpakolt technikából egyre többet üzemeltek be, így izgalommal vártam, hogy a Nightwish vizuálisan milyen előadást fog produkálni. Nem csalódtam. A színpad fölé helyezett kijelzőn zseniális animációkkal támasztották alá a zenét. Leginkább a körhintás részeknél, teljesen térhatás élményt nyújtott az egész. Persze a lényeg nem a látványon, hanem a “hallmányon” volt, azaz a zenén.

A koncert szerintem nagyon jól szólt és kellően hangos is volt, még a csarnok távolabbi részeiben is. Az új album (Imaginaerum), egyes kritikusok szerint a Nightwish legjobb anyaga. Én nem biztos, hogy ezzel egyetértek, azt viszont elismerem, hogy talán a leginkább “slágeresebb” albumról van szó. Köszönhető ez annak, hogy a billenytűs és zeneszerző szerepkört betöltő Tuomas Holopainen IMHO megpróbált alkalmazkodni a zenekar új énekesnőjének egészen más adottságaihoz, mint amire az előző énekesnőnél számíthattak. Az “új” énekesnő, természetesen a valóságban már öt éve énekel a zenekarral, de lehessek annyira szentimentális, hogy nekem ő mindig az “új” lesz, az “igazi” pedig Tarja Turunen.

Most pedig szigorúan magánvélemény következik, nem szeretnék “vallásháborút” kirobbantani az esetleg erre tévedő Nightwish rajongókkal. Természetesen érdekel bárki véleménye és szívesen elolvasom, meghallgatom, de ez az én véleményem, az pedig az övé. Én sem akarom meggyőzni róla, hogy nekem van igazam, ezt elvárom fordítva is. E kis bevezető után a lényegre térve, sajnos annak ellenére, hogy a zenekar mindent megtett a dalok megfelelő formálásával és egyebekkel, hogy ez ne legyen feltűnő a banda, szinte egyetlen gyengébb pontja, még mindig Anette Olzon, az “új” énekesnő. Önmagában nem lenne vele és a hangjával semmi gond, ha a korábbi zenekaraival követett, inkább popzenei vonalat folytatná, sőt ott kimondottan kellemes lenne az a másfél oktáv amiben jól boldogul, de egy ilyen IMHO világklasszis zenekarhoz, ez bizony kevés. Már a harmadik számnál elfáradt a hangja és néha olyan énektechnikai segédmegoldásokkal tudott csak boldogulni, melyeket a gondos hangmérnökök a stúdióanyagokból ügyesen eltávolítottak. Nekem hatalmas volt a kontraszt az ő hangja és a basszusgitáros Marco Hietala hangja között, aki (szerencsére) igen sokszor kisegítette a hölgyeményt és belépett, egy kicsit erősíteni a dinamikát. Nem véletlen, hogy az új lemezanyagon jóval több ének lehetőség jutott neki. Félreértés ne essék, Anette hangja, igen sok, kimondottan neki írt számban az adott korlátok között szép és kellemes volt, csak egy ilyen koncertre, nem biztos, hogy ez kell.

A kis kritikai kitérő után ismét szeretném leszögezni, hogy a koncert iszonyat jó volt, hatalmas élményt nyújtott és bármikor szívesen megyek egy következő Nightwish koncertre.

Ma lenne 80 éves Johnny Cash, akinek pályája (és élete is), egy hihetetlenül erős, szuggesztív dallal és a hozzá tartozó videoklippel zárult. 2003-ban vették fel vele, otthonában (súlyos betegsége miatt ekkor már nem hagyta el a házat) az eredetileg a Nine Inch Nails által lemezre vitt “Hurt” című számot. Nem akarom megbántani a NIN rajongókat, de Cash előadásában sokkal mélyebb értelmet nyert ez a szám és sokkal megrázóbb hatásúvá vált.

June Carter Cash, Johnny Cash felesége, aki maga is feltűnik a klipben, három hónappal a forgatás után távozott közülünk, Johnny Cash, négy hónap múlva követte.

Amikor első alkalommal láttam/hallottam a klipet, az utolsó képkocák és hangok után, percekig csak néztem magam elé. Volt mit feldolgozni, volt min gondolkodni.

De most komolyan. Michael J. Fox, több mint húsz éve küzd a Parkinson kórral. Szinte a diagnózis felállításától kezdve mindent megtesz, hogy támogassa a betegséggel kapcsolatos kutatásokat, őssejtkutatást és a Parkinson kórral kapcsolatos szervezeteket. Ez alatt az idő alatt, erős gyógyszerezés mellett még egy óriási kockázatokat rejtő műtétbe is belement a remegés enyhítése érdekében,

Szombat este a New York-ban rendezett “A Funny Thing Happened On The Way To Cure Parkinson’s” című adománygyűjtő rendezvényen több híres zenész/színész után ő lépett a színpadra és valami zseniálisat produkált!

A felvétel olyan,amilyen, de érdemes megnézni!
A számot egyébként a film UTÁN tanulta meg valóban eljátszani.