Tegnap sajnos annyira elúsztam mindenféle munkával, hogy az esti MIZUs swingórára képtelen voltam odaérni. Biztos megint olyasmiről maradtam, le amit tripla annyi idő alatt tudok megtanulni, mint az átlagnépesség. 🙁

Még a stepórámról is elkéstem, amit Bogi tart az Oktogonban. Mit sem sejtve kapcsolódtam be az órába és kopácsoltunk mindenfélét. Bogi természetesen már tökéletesen ismerve a képességeimet ilyen és hasonló utasításokat adott a csoportnak “ebből a timestep-ből mindenki kettőt csinál, SchF négyet”. Az instrukció magyarázata a következő. Ha valamelyik lépésből (amit úgy-ahogy tudok) azt mondják, hogy meg kell csinálnom kettőt, akkor tuti, hogy csak az első sikerül. Ha azt mondják fél perc múlva. hogy csináljak meg négyet, akkor kettőig-háromig általában eljutok, majd, ha visszatérünk a kötelező kettőhöz, akkor tuti, hogy csak az első sikerül. Kicsit nehéz velem…
Biztos a stressz miatt van.

Az óra végén azonban megütötte a fülem egy félmondat (és a gazdája 🙂 ) , miszerint “akkor még januárban biztos, hogy vannak órák?”
Szokott “hazaautózástelefonunk” alatt Bogi nem mondott semmi ezzel kapcsolatosat én pedig elfelejtettem rákérdezni, de ma nem hagyott nyugodni a dolog és felhívtam. Sajnos a “worst case scenario” lépett érvénybe, azaz megszűnnek az óráink. Az érvek teljesen logikusak és nem is értem, hogy hogyan húzhattuk ki ennyi ideig. Elvileg létezik egy kb. 12 fős csoportunk, aminek van egy durván 6 fős kemény magja, akik minden órán ott vagyunk a csoport többi tagja ellenben annyira hobbi szinten jár, hogy magát az órára járást is hobbi szinten űzi. Emiatt gyakorlatilag nem nagyon lehet haladni elég régóta, mert így még egy néhány lépéses sornál ketten az első lépést nem tudják, ketten a másodikat, stb. Ráadásul sem a tanárnak, sem az iskolának nem érdeke egy fix 6 fős csoport fenntartása. Igazából ez nem jelenti szteppes “pályafutásom” végét, hiszen eddíg is jártam magánórákra (gyakorlás helyett), de azért szomorú.

A lázba indulásomkor sikeresen otthon hagytam a fényképezőgépem egyik memóriakártyáját, ami azért idegesített kissé, mivel több számonkérő hangulatú email hatására elhatároztam, hogy a nagyteremben is megkísérlek néhány képet csinálni. Sajnos minden előzetes rossz előérzetem beigazolódott ezzel a feladattal kapcsolatban, azaz a sötét, magas mennyezetű teremben lehetetlen volt indirekt vakuzást használni a direkt vakuzott képek pedig eléggé vacakok lettek. Utólag elemezve a képek expozíciós adatait még van egy-két ötletem, de nem akarom stresszelni a fenti társaságot a szemükbe vakuzással.

A fotózási kísérletek után lepakoltam a gépet és tettem néhány igencsak szánalmas próbálkozást Rékával valami cha-cha és rumba zenékre. Nem esett nehezemre, hogy rájöjjek, az a roppant kevés latin társastánc “tudásom” is elillant az utóbbi majdnem egy évben, mióta nem járok órara, amivel valaha is rendelkeztem. Mondjuk nem is gyakoroltam ennyi idő alatt, így nem csoda.
Lehet, hogy be kellene járnom a Máté órájára?

Miután teljesen feleslegesen porig romboltam önbizalmam csíráit, lementem a Sing-Sing-be és nem is nagyon csodálkoztam rajta, hogy valahogy nem volt kedvem belevetni magam az “életbe”. Rékával boogie-ztunk valami jó kis középhaladó színvonalút, de inkább csak nézelődtem és fotóztam. Eközben Lllaciból sikerült kiszednem, hogy miért is volt neki olyan fontos a Blues Jumpers-től a Thanks for the Boogie Ride. Ennek jegyében különösen nagy figyelemmel kísértem gyakorlását Palomával.

Lassacskán azért valahogy összekaptam magam és sikerült azonnal valami olyan őrült gyors (és hosszú) zenére balboáznom Judittal (a fekete pólós az 🙂 ), hogy híresen jó erőnlétemnek köszönhetően, már kb. a felénél lélegeztetőgépre kellett volna kapcsolni 😉 . Egyébként nem sikerült rosszul a dolog, remélem Juditnak sem hagytam kitörölhetetlen negatív élményeket a memóriájában!
Később azért sikerült, egy számomra normális (tehát lassú) boogie-t is táncolni vele, majd ezek után szigorúan zenén kívül néhány lépést tangoztunk is, csak úgy “játszásdiból”. Az a pár lépés is élmény volt. Nem ártana ezt is egy kicsit felfrissítenem…

Az est hátralévő részében Andival táncoltam néhányat. Az egyik “nagycsüccsnél” akkorát sikkantott, hogy első ijedtemben majdnem elejtettem, a következő pillanatban, pedig erőteljesen elgondolkodtam azon, hogy a csüccs előtt láttam-e a félhomályos tánctermen átólálkodni tarajos sülöket, vagy minimum egy sündisznó családot, melyek abba az irányba tartottak, ahova éppen Andit “ültettem”. Rémült tekintetemet látva igyekezett megnyugtatni, hogy semmi probléma és tulajdonképpen tetszett neki a figura. Később egy japán film szereplőit megszégyenítve bizonygattuk egymásnak egy balboa alatt, hogy éppen elrontottunk valamit és, hogy ezt mennyire sajnáljuk. Mondjuk az egy csöppet sem zavart bennünket, hogy mindeközben folyamatosan táncoltunk tovább a lényeg az önostorozáson volt.

Volt egy bátortalan shag kísérletünk is, amiben igyekeztünk valahonnan az agytekervényeink legmélyéről előásni a tanult figurákat, de ennek csak egy része sikerült. Kérdeztem is az est folyamán Bulyáki Janitól, hogy terveznek-e valami “emlékfrissítő” tanfolyamot, amire egy nem teljesen konkrét, de voltaképpen pozitív választ kaptam.

Az est utolsó zenéjére (valami lassú volt) közös megállapodás alapján balboáztunk és valami annyira nagyon kellemesre sikeredett az egész, hogy teljesen feldobódtam tőle. Nagyon remélem, hogy ez nem egyoldalú volt részemről.

Ezután irány haza, memóriakártya be a gépbe, képeket kiválogatom, konvertálom feltöltöm a szokott helyre aztán alvás.